Nem tudom, mennyire jött át az utóbbi 5 évben a posztokból, de nem voltam topon mindig, sűrűbben voltak érzelmi hullávölgyeim, mint ideálisnak érzem.
Az első emlékem arról, hogy unom az életet és ideje lenne lelépni meg befejezni, 13 éves koromból van, ami nevetséges, mert az a nyár volt az első, ami úgy igazán jó volt. Az volt életem első rendes koncertje, akkor kezdtem igazán rajongani dolgokért (Hollywood Hírügynökség, Paddy and the Rats), kezdett személyiségem lenni. És mégis, egy nap sétáltam haza az iskolából és teszteltem, meddig tudom visszatartani a levegőmet.
Ez ment on and off az elmúlt 7-8 évben, néha rosszabb volt, néha jobb, de még úgy is, hogy az egész élet felfelé ívelt - aka lettek barátaim, olyan igazi életreszólók, jó környzetben voltam gimiben, utaztam, koncertekre jártam -, mégis ott volt az a szürke filter mindenen, az agyam hátuljában a hang, hogy ez nem tart örökké, nem jár nekünk a felhőtlen boldogság. Az másoknak való.
Aztán jött a karantén, alig kezdtem el az egyetemet, már haza is kellett menni. Így 5 és fél év után először töltöttem otthon 6 hónapot. Az elején oké volt minden, amíg volt egyetem, lekötött, persze hiányzott a város, hiányoztak a barátiam (bár ehhez addigra már kicsit hozzászoktam, tekintve, hogy az országban szét vagyunk szórva), de volt, ami lekötött és a nővérem is otthon volt, így volt valamennyi társaságom.
De ő május végén elköltözött, június 2-re kb végeztem a vizsgáimmal, dolgozni nem tudtam, mert sehova nem kellett senki, utazni nem tudtam, mert nem volt pénzem, meg nyilván, korona. Nem nagyon segített ez sem a lelkiállapotomon, viszont minden nap elmosogattam, az volt az egyetlen biztos pont az életemben. De elkanyarodtam.
Szóval sokéves letörtség. És egy váratlan fordulat.
Szeptember elején volt a koliba beköltözés, végre újra izgalomba tudtam jönni (igaz, elsőre feldúlt voltam, mert nem vettek fel oda, ahol tavaly laktam, de így, hogy egy idő már eltelt, itt sokkal jobban érzem magam). 6 hónapja először voltam megint Pécsen, egészen hihetetlen volt újra látni a márciusra már megszokott utcákat, helyeket. Éreztem már akkor is, hogy itt valami helyrebillen, a világom visszakerült a medrébe. De nem számítottam arra, ami következett.
Pénteken költöztem, mert minél előbb és többet akartam itt lenni. Teljesen gyanútlanul lefeküdtem, szombat reggel pedig úgy keltem, mintha teljesen kicseréltek volna.
Fogalmam sincs, hova tűnt a felhő a fejem felől, de nyoma sincs. Minden teljesen élénk, van életkedvem, 0-24ben izgatott és lelkes vagyok.
Nyáron volt egy gonosz gondolatom, hogy tényleg jó választás volt-e a földrajz, itt van-e a helyem. Nem volt kellemes, mikor előtérbe került, nem szerettem volna, ha az a történet, hogy egy év után abbahagytam (nem mintha bármi gond lenne azzal, ha valaki úgy érzi, nem jó helyen van, nem ezt kéne kezdenie az életével, de saját magamat nem tudom ugyanúgy mérni, mint másokat, meg amúgy is, nagyon erre fókuszáltam a gimi utolsó 2-3 évében, hogy akkor én ez leszek és pont).
Hétfőn az első órám két és fél óra matek, ami sokaknak halálnak hangozhat, én viszont elmondani nem tudom, mennyire hiányzott, hogy újra rendesen számok legyenek az életemben ilyen formában. Bevallom, kicsit mégis féltem tőle, nem ismertem a tanárt, de amint elkezdődött az óra, tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Mikor peidg vége lett, a világ leghatalmasabb mosolyával sétáltam vissza a kollégiumba.
Nem maradt kérdés bennem azt illetően, hogy jó döntést hoztam-e, mikor ezt jelöltem meg tavaly februárban. Tökéletesebb helyen nem is lehetnék, semmi kétségem nincs. Imádom az egészet. Biztos vannak Neked is megérzéseid helyekkel, emberekkel, helyzetekkel kapcsolatban, hogy valami okés-e vagy inkább kerülni kéne. Hát én teljesen azt érzem, hogy itt a helyem és ha bárhol máshol lennék, a világban valami fel lenne borulva. Ha nem is életem végéig, de az elkövetkezendő valamivel kevesebb, mint 2 évre biztos, hogy itt kell lennem. Mert ez a helyes. És el nem tudom mondani, mennyire felszabadító érzés ez a tudat.
Azt hiszem, így lehetne legjobban leírni, amit érzek. Felszabadult. Egyrészt olyan, mintha valamit megtaláltam volna, amit senki és semmi nem tud elvenni. Még ha megint haza kéne menni, van valamim (ami ugyanannyira megfoghatatlan, mint az, ami miatt ennyi ideig szomorú voltam), valami teljesen egyszerű, primitív boldogság, ami fogalmam sincs, honnan fakad, de belülről. Másrészt mintha elveszítettem volna valamit, ami visszafogott abban, hogy kiteljesedjek.
Még gimiben az egyik németórán valamiért szóba került a boldogság, és hogy mi is az és lehet-e egy ember egyáltalán boldog vagy valami hasonló. Már akkor is az optimista választ adtam, hogy hát persze, miért ne, engem is boldoggá tesznek a szép felhők, ha nem is örök életemre, de amíg nézem őket, addig biztos. Most pedig ott tartok, hogy közel másfél hónapja más sem vagyok, csak boldog.
Tarthatnék attól, hogy kirakom az univerzumba, hogy hé, minden oké, és akkor jól megszívat a nagy mindenség és elveszítem ezt a nehezen megtalált, de nem is igazán megtalált, mert nem aktívan kerestem, egyszer csak úgy lett, valamit, de úgy döntöttem, leküzdöm. Nem akarom elkiabálni. Egy kicsit sem. De mi van, ha valaki egyszer véletlenül rábukkan erre a kis valamire és egy fél centivel boldogabbá teszi? Ezért már megéri. Inkább megosztom a boldogságom és viselem a következményét, hogy esetleg rövidebb ideig tart, mint hogy magamnak tartogassam sokáig. Bennem úgyis van most vagy három emberre való.
