Mindenek előtt azzal szeretném kezdeni, hogy már az első nap csalódtam magamban. Egyrészt nem sikerült rendesen korán lefeküdni, ami eléggé bánt, bár éjfél előtt aludtam már, akkor felébredtem. Állítottam vagy 3 ébresztőt reggelre, de még csak arra sem emlékszem, hogy kinyomtam őket, arra ébredtem, hogy dél van. Úgyhogy felkeltem, kinyitottam az adventi naptáram (lehet, hogy majd erről írok este), felöltöztem, ebédeltem, most emésztek egy picit (befejezem a tegnap esti fejezetet - a Szívtelent olvasom Gail Carrigertől és az egyetlen bajom vele, hogy piszok hosszú fejezetei vannak), aztán ugrok is neki a dolgozatnak. Ha pedig megunom, akkor szeretném azt gondolni, hogy tudom alkalmazni Neil Gaiman egyik bölcsességét a sok közül, pontosan nem tudom, hogy szól, de volt egyszer egy videó, amiben azt hallottam, hogy nem létezik olyan, hogy "writer's block" (írói válság talán magyarul), mert ha egy projektnél elveszíti az ihletet, csinál valami más produktívat. Lehet, hogy rosszul emlékszem, de ez él a fejemben, úgyhogy az a terv, hogy ha valamit nem bírko már a tegnapi listámról, akkor csak áttérek valami másra, amit szintén meg kell csinálnom, így örökké produktív leszek. Aztán január 16. után meg térhetek vissza a semmittevésbe. Vagy ki tudja, lehet, hogy még tetszeni is fog (csak át ne essek a ló túlsó oldalára, de majd akkor foglalkozok ezzel, ha odaérek). Plusz am még nyugtat, hogy apa is írt már cikket két éjszaka alatt, nekem meg bőven több időm van, bár az is igaz, hogy nem vagyok olyan képességekkel megáldva, mint ő, de azért igyekszek belehúzni a hétvégén. Ma a Dunához is ki akartam menni, de szerintem csak holnap lesz belőle. Majd az időjárástól is függ.
És térjünk is rá a mai témánkra, ami úgy döntöttem, a zene lesz. Jó, ez így elég tág, a zenei ízlésem fejlődése nagyjából. Merthogy nemrég rátaláltam a 60-as évek zenéjére, és teljesen beleszerettem (talán a kedvenc időszakom is?), úgyhogy gondoltam megnézhetnénk, hogyan jutottam ide.
Fun fact rólam: van egy nővérem, aki 2 és fél évvel idősebb nálam, talán már meséltem is róla. Na hát, neki köszönhetően kis koromban megismerkedtem a VIVA és az MTV csodálatos világával. Úgyhogy akkor húú, nem is tudom, miket hallgattunk. Igazából mindent, amit egy youtube "best of 2000s" listában benne lehet. Bár igazából amire már emlékszem is, az a 2010-es évek. Jó ideig úgy gondoltam (és a mondat egy pici átalakításával még ma is igaznak találom), hogy 2011. a legjobb év zene szempontjából. Ebben az évben olyan dalok jelentek meg, amik egészen azóta velem maradtak és most, így hogy 21 éves vénlány vagyok, nosztalgiát ébresztenek bennem. Ha nem is ez a kedvenc korszakom már, tagadhatatlanul a leginkonikusabb év.
Aztán 2013-ban változott az élet. Elkezdett formálódni a személyiségem, elkezdtem olvasni, ami még máig is nagy részét képezi az életemnek (mármint nem elkezdtem olvasni, hogy megtanultam olvasni, hanem elkezdtem rendszeresen könyveket venni a kezembe), és az év nyarán részt vettem az első olyan koncerten, ahol nem voltak velem a szüleim és az első (sorok valamelyikében) tomboltam. Biztos, hogy egy darabig nem fogom elfelejteni. Tiszaújvárosban volt, az unokatstvéremmel voltam meg keresztanyával, egy Paddy and the Rats koncert volt. Mindig szerettem a "fura" (értsd: nem mainstream) zenét, az ír zene valahogy vonzott, és a kalózokat is imádtam mindig, úgyhogy az aestheticjük is rezonált a lelkemmel. Igazából nekik köszönhetem, hogy most ott tartok, ahol, mert itt szerettem bele a koncertekbe, miattuk voltam először fesztiválon (oké, pg volt, mert a Víz, zene, virág volt Tatán), ahol megismerkedtem az Intim Torna Illegállal, akik miatt rájöttem, hogy talán mégsem minden magyar zene rossz (tudom, tudom, nyilván nem minden magyar zene rossz, de egyrészt mi az, hogy rossz, másrészt akkor még nem voltam ennyire pacifista zen ember, meg a világról is kevesebbet tudtam, azóta kicsit kinyílt a szemem és többet láttam. vagy hát, ebben az esetben hallottam). Egy jó darabig az ITI volt a kedvenc magyar zenekarom, sok koncertjükre is mentem, illetve az első ~igazi~ fesztiválomon is úgy emlékszem, miattuk mentünk. A 2018-as Strand. Az egyik legemlékezetesebb pár nap volt (még mindig a karomon vannak a karszalagok, a szentimentális mindenemet :D). Nagyon nagyon élveztem, és itt szintén megismerkedtem egy új bandával - akik nem más, mint a Bagossy Brohters Company. Oké, pár dalukat ezelőtt is ismertem, de ez volt az első koncertem. Ez is lavinát indított, azóta nem is tudom, hány koncertjükön voltunk, de jó pár. A zene még nem hozott össze új barátokkal, viszont az biztos, hogy a meglévőket (vagyis konkrétan egy bizonyosat) összeköt, mint a cement (nem ez az egyetlen közös pont, de azt hiszem ez is hozzátesz ahhoz, hogy az egyik kedvenc emberem vagy a világon).
Egy jó darabig el voltam ezekkel a kedvencekkel, közben az alternatív és az indie irányába kalauzolódtam, nagy segítség a Spotify a sok-sok számlistájával. Az egyetlen nehézség, hogy csak stílust indítok, úgyhogy sokszor fogalmam sincs az előadóról. Bár nem nagyon zavar, csak egy kicsit.
Fast forward 2019, nyár, először voltam Szigeten. Oké, még kis háttértörténet, nem sokkal azelőtt szerettem bele a twenty one pilotsba, hogy a Trench kijött volna. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hónapokig csak őket hallgattam. Semmi mást, ezzel keltem, ezzel feküdtem. Aztán mikor kijött az album, kb két hétig csak azt hallgattam. Éjjel-nappal ez szólt. Úgyhogy nem is volt kérdés, mit kérek karácsonyra, mikor megláttam, hogy jönnek a Szigetre. Plusz Ed Sheeran koncert is volt, az meg jó kis bonding moment volt a nővéremmel és a barátaimmal. De az utolsó nap. Az volt életem legboldogabb másfél órája. Nem hiszem, hogy valaha el tudnék jutni ugyanabba az állapotba, szerintem sosem leszek ennyire boldog még egyszer. Kicsit fura az életnek ezen a szakaszán elérni ide, de hát, ezt osztották, nem fogok panaszkodni.
Ennyit a fesztiválokról, de a történetnek még közel sincs vége (elég sokféle zenét szeretek, úgy vagyok, mint a könyvekkel).
Időközben a musicalek is beférkőztek valahogy a szívembe. Emlékszem, volt valami tumblr poszt, ahol A Very Potter Musical-ből volt egy kép, talán Dracoról, és párszor már találkoztam vele, mondom utána nézek. És itt volt mindennek vége. Ezzel is annyira nem tudtam betelni, hogy konkrétan befejeztem, és már indtottam is újra. És amikor kiderült, hogy van második meg harmadik része is! Húhúú, mondom, eljött az én időm. Rengetegszer megnéztem őket. Aztán mikor már egy picit visszatértem a valóságba, a Starkidnek is utánanéztem picit, és kiderült, hogy egy igazi aranybánya musicalek szempontjából. Egy csomó előadásuk van, és bár még nem sikerült mindet megnéznem, imádom őket. Az embereket is, akik csinálják, az előadásokat is. Viccesek, és van egy dolgom, hogy imádom ugyanazt a csoport embert látni különböző dolgokat csinálni, úgyhogy duplajó. Icipici sidenote: kicsit szomorú voltam, hogy Brian Rosenthal nem szerepel olyan sokszor, de rátaláltam a Tin Can Bros youtube csatornára, ami megmentett.
Vissza a musicalekhez. Szóval igen, ez volt az első, aztán jött a Hamilton. Ki gondolná, hogy ebbe is teljesen beleszerettem. Imádom imádom imádom. Ezt is számtalanszor meghallgattam, sikeresen terjesztettem is az igét róla, az egyik volt szobatársam nemrég szólt, hogy megnézte a felvételt, amit disney+on árulnak és sírt rajta, úgyhogy én ezt győzelemként könyvelem el. Én még nem láttam, viszont mióta kijött, újra és újra meghallgatom, sütés vagy mosogatás közben tökéletes. A legújabb szerelmem pedig a Six, ami VIII. Henrik feleségeiről szól és valami csoda. Az egyetlen problémája, hogy rövid, de hát, nem lehet minden tökéletes, nem igaz?
De hogyan jutottam oda, hogy a hatvanas évek legyen a kedvenc zenei korszakom? Mielőtt megmagyaráznám, muszáj megemlítenem a Carson Comát. Az idei év nagy felfedezése. Legalábbis számomra, már vagy 2018-ban megalakultak, úgyhogy elég krindzs, hogy csak most találtam meg őket. De úristen. Nincs egy olyan számuk, amit ne imádnék. Mint ahogy látszik, képes vagyok nagyon ráfüggeni dolgokra, és az új lemezük, a Lesz, ami lesz is ilyen. Miután kijött, nem is tudom, vagy két hétig csak ezeket a dalokat hallgattam. És valamit csinált velem ez az egész, valahogy olyan pozitív és funky hangulata van a zenéjüknek, hogy nem is vágyom másra.
És ezzel el is érkeztünk a hatvanas évekhez. Mindig is szerettem a régi zenéket, ezt az Umbrelly Academy soundtrackje tökéletesen táplálja is. Igazából ezt az újra rátalálást a korszakra a tiktoknak köszönhetem, valaki a California Dremain' című The Mamas & The Papas című számot használta, megkerestem youtubeon és azóta nincs megállás. Már pár éve rátaláltam, a House of the Rising Sun jó ideje újra és újra megjelenik a dalok között, amiket újra és újra hallgatok. Most az első szám, amit találtam, Nancy Sinatra These Boots Are Made For Walkin'-ja volt, aztán belekerültem egy 60s garage rock gödörbe, tegnap pedig megismerkedtem a pszichedelikus rock kifejezéssel, aminek a zenéi nem voltak ismeretlenek (a White Rabbit sokszor volt már lejátszási listámon), de kifejezetten a stílusról most olvastam először.
És ezek a zenék pont tökéletesnek tűnnek. A zenéknek valószínűleg nincs kisugárzásuk, de ezeknek valahogy mégis annyira chill hangulatuk van. Vagyis, nem is tudom, az egész olyan érzést vált ki belőlem, hogy "igen, pontosan ezt kerestem anélkül, hogy tudatában lettem volna a keresésnek". A mérges ellentéte, ami nagyon tetszik.
Úgyhogy megtaláltam a tökéletes korszakot, ami nem azt jelenti, hogy ezentúl csak ezeket fogom hallgatni, nyilván vissza-vissza fogok térni a Panic! At The Disco-hoz és mindenhez, még mindig a twenty one pilots a kedvenc együttesem, de jó érzés megtalálni valamit, ami ennyire közel áll hozzám. Egy furcsa dolog, de lehet csak nekem furcsa, pont abban a korban vagyok, mint a nagymamám volt, amikor ezek a dalok voltak a kortárs zenék.
Végül is, sok rossz dolog van a világon, de azt szeretem abban, hogy most élünk, hogy a múlt kultúráját is élvezhetjük - a filmeket, könyveket, festményeket, és nem utolsó sorban, a zenét.
