Reggelinek indult, ebéd lett belőle

Előzetesben annyit szeretnék mondani, hogy halvány gőzöm sincs róla, miért jobb így vezetni az életemet, mint egy papír alapú naplóban (vagyis igazából most hazudtam, bár ebben a pillanatban jöttem rá a válaszra: azért, mert még nyárról vannak dolgok, amiket be akarok ragasztani, de nem sikerült, viszont nem írhatok nem lineárisan oda. Szóval marad az internet, ugyebár).

Aki esetleg olvasta az előző bejegyzést, az tudja, hogy magamat viszem randikra, hogy szeressem azt, amivel kitudja hány évre vagyok még összezárva. És most vasárnap (20191006) meg is volt az első.

De előtte, ha már randi. Ez senkit nem érdekel  Elhívott egy srác és nem tudom, másnak is van-e ilyen érzése néha, de a gondoltatára (mármint nem a srác, hanem a randi) legszívesebben az asztal alatt dülöngélnék előre-hátra, amíg meg nem nyugszom. Úgyhogy nem mentem el, azt mondtam, nem érzem jól magam. Ami amúgy az asztal alá bújásból azt hiszem, egyértelmű, hogy nem volt valótlan. Csak azt hiszem (és teljesen érthetően), ha az mber azt hallja, hogy valaki nem érzi jól magát, akkor a fizikai állapotára gondol. És nyilván nem fogom egy ismeretlennek elmesélni, mennyire hülye a fejem, szóval kicsit kellemetlen volt, hogy vasárnap délelőtt ugyanazzal a busszal mentünk. De hát, ez van. 

És most az, ahova el is mentem.

Úgy döntöttem, mi lenne, ha ez a vasárnap egy brunch nap lenne, úgyhogy megcéloztam a Reggelit (ami 15:00-ig nyitva van, ami szerintem nagyon vicces, bár az olyanok, mint én, aka későn kelők, simán az uzsonnát is reggelinek hívom). Szépen, okosan ügyesen felöltöztem (sidenote: mostanában sikerül magamat egész ügyesen felöltöztetni, mármint úgy, hogy valahogy ki is nézzek, ne csak ruhák legyenek rajtam. Inspirációm: Mit gondolna Oscar Wilde? Bár nem vagyok annyira extra, mint ő, azért van különbség a most meg a pár évvel, sőt hónappal ezelőtt között is), felpattantam a buszra, majd nem túl hosszú séta után oda is értem. Kicsit ideges voltam, hogy hova fogok leülni, mert persze a legforgalmasabb időpontban mentem, kb délre értem oda, de sikerült leülni. Egy bundáskenyeret ettem, amit limonádéval öblítettem le. Mind a kettő finom volt, a bundáskenyér nem tudom, milyen kenyérből készült, de hiperjó volt. A limonádé pedig tökéletesen annyira citromos, amennyie szeretem. Azt olvastam, hogy sokat kell várni a kiszolgálásra, de nem tudom, hogy én vagyok türelmes, nem jó az időérzékem vagy mi van, de nem éreztem, hogy olyan sok idő telt volna el a rendelésem és a kiszolgálás között. 

Amúgy a környezet tetszett, az atmoszféra kellemes. Tele volt külföldiekkel, amit én egyáltalán nem tartok negatívumnak (mellettem egy német/osztrák család ült pl). Emellett lgbt barát a hely (ezt a google segítségével tudom, mert persze lecsekkoltam, nem mintha szükségem lenne rá, mert again, egyedül megyek helyekre), gondoltam megemlítem.

Összességében nagyon tetszett, tuti, hogy visszajövök még, kicsit overpriced, de mi nem mostanság, szóval nem lesz törzshely, de egyszer-egyszer jó lesz elmenni és enni egy jót, esetleg kipróbálni teákat/kávékat.

Utána meg már csak bevásárolni mentem, mert itthon is kell enni valamit, aztán jöttem haza.

Itt meg tanultam egyet az egyik szerdai zh-ra. 

Ó, meg pénteken nagyon rosszul voltam, úgyhogy írtam a levelezőtársamnak e-mailt, hogy milyen szar minden, és azóta megint sűrűbben beszélünk, mint 3 hónap, és nem is tudtam, mennyire hiányzott. És nagyon fura, mert 1) soha nem találkoztunk, 2) spanyol, szóval enyhén messze lakik. Ja.

Plusz, ha már a múltkor könyvet ígértem a bejegyzésbe, miközben vártam az ebédreggelimet, a What We Talk About When We Talk About Love-ot olvastam. Egy mini értékelés pedig: nem tudom. Még mindig nem végeztem vele, bár már csak pár oldal van. Vannak benne történetek, amik tetszettek, voltak, amik nem, viszont úgy gondolom, nem vagyok elég képzett (és nem kifejezetten iskolára értem) ahhoz, hogy értékelni tudjam a könyv tartalmát. Majd pár év múlva újraolvasom, és meglátjuk, akkor mit gondolok. Még két Raymod Carver vár a polcomon, viszont így lehet, hogy azokat is elnapolom egy kicsit. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő.

Nem tudom, olvassa-e ezt valaki, tényleg fogalmam sincs, miért írom, de ha véletlenül valaki mégis lenne itt, akkor légy jó, ha tudsz és fél óráig gyakorold a trónon ülést (remélem tudod, melyik mesében van).

Egyetem meg ilyenek

Helló helló, Hölgy, Úr, non-binary pal, Gabi vagyok és ma egy kicsit az egyetemről fogok írni, meg hogy magamat akarom megszeretni.

Szóval.

Szeptemberben kezdtem az egész felsőoktatás dolgot. Földrajz szakra járok, a családomtól az ország túlsó felén tanulok, kb 5 óra az út, úgyhogy a minden héten való hazamenetel kicsit ki van zárva. De annyira ezt nem is sajnálom, mert jó egyedül lenni, de azért az a 10 óra oda-vissza nem túl csábító+elég fárasztó tud lenni...

Amúgy imádom az egészet. Koleszos vagyok, nagyon fullos, van saját fürdő, konyha, olyan, mintha egy rendes kiscsi lakás lenne (egyedül a mosás az, amitől elkap az idegesség, de az sem a környezet hibája, hanem hogy én nem akarok senkinek sem az útjában lenni). A suli is tök közel van kb 7-8 perc séta, nagyon kényelmes. A domb közepén vagyok nagyjából, szóval kicsit felfelé is kell sétálni (arra is rájöttem, hogy egy liter tej nem ugyanannyit nyom a domb alján, mint a tetején, érdekes felfedezés volt). 

Amire nagyon figyelnem kell, az az, hogy a napok ne csak elteljenek egymás után, hanem történjenek is dolgok, amíg itt vagyok. A legnagyobb kihívás, hogy programokat csináljak magamnak, kitalálni és végrehajtani is. De úgy döntöttem, összekötöm a kellemeset a hasznossal, így kitaláltam, mi lenne, ha magamat vinném randira. Mert egyrészt ezzel nem zárkóznék be a szobába (és nem is csak a suli-bolt-kolesz utat tenném meg) és másrészt azokkal szokott az ember helyekre járni, akit szeret vagy meg akar szeretni/ismerni (vagy valami ilyesmi) és arra gondoltam, mi lenne, ha magamat szeretném meg. Teljesen logikus. Már találtam is egy helyet, ahova lehet reggelizni menni (hasonlít a győri Csücsökhöz, legalábbis a képek alapján, amit láttam), a hétvégi program talán ez lesz (talán nem). Ami szintén hiányzik, az a víz közelsége. Rosszul vagyok kicsit attól, hogy nincs itt a Duna. Meg kicsir fura, hogy itt van a nagy domb és amúgy fák alig vannak meg nincs egy zöld terület. Oké, lehet, hogy annyira nem fura, de hiányzik, hogy kicsit ki tudjak szakadni a házak közül. Persze lehetne kirándulni menni, de megígértem anyának, hogy egyedül nem megyek, és még senkivel nem lettem annyira jóban, hogy megkérdezzem, el akarna-e jönni.

A könyvtárba is beiratkoztam (nagyon büszke vagyok a kártyámra, úgy gondolom elég komoly). Bár még csak egyszer voltam, majd feltérképezem az egészet. Lehet, hogy még ma vagy holnap. Nem. Ma parkba megyek, mert bár nincs sok minden arra, de vannak romok és egy szökőkút.

A múzeumokba is nagyon szívesen mennék, de arra még várni kell egy kicsit, ugyanis diákigazolványt még nem igényeltem. Szerencsére a műalkotások nem lépnek le (remélhetőleg).

Majd adok magamról életjelet, lehet, hogy akkor már könyvekről is lesz szó, meg jelentek, hogy mennek a randik. Addig is, mindenki legyen jó, ha tud és félóráig gyakorolja a trónon ülést! Pá, Gabi