Emberek emlékeznek rám

Helló ismét, pár elhanyagolt hét után. Őszinte elnézést, nem így terveztem, annyiból lehet esetleg pozitívum, hogy kevesebbet kapcsoltam be a gépemet, és nyilván azon írom a bejegyzéseket.

Oké, kezdjük azzal, ami még régen történt. 

Letöltöttem a tindert, mert nagyon nagyon unatkoztam. Igen, tudom, új mélységek. Azóta letöröltem, mert meguntam. Viszont, előtte még elmentem egy randira. Egy norvég srác volt az áldozat és egy igen kellemes délutánt/estét töltöttünk beszélgetéssel. Elmentünk kávét is inni, a macskás kávézóba, nagyon aranyosak voltak a cicák, bár úgy tűnt, nem nagyon kedvelnek. A kávé is finom volt.

De ennek a történetnek itt a vége, azóta sem hallottam róla, de jó ez így.

Aztán megint elvittem magam randira, ez alkalommal a streat nevezetű helyet céloztam meg és wáó, mennyire tetszett! Nagyon jó volt, kb nyitásra ott voltam már, így senki nem volt, csak mikor már az utolsó kortyokat ittam az epres limonádémból (ami mellesleg igen jó volt). Hangulatos, az asztalokon száraz virág van színesüvegben, az étel is nayon finom, bár enyhén drága. Van egy hamburger, amit meg akarok kóstolni, de kell rá valami különleges alkalmat találnom, mert 1990 Ft, és azt enyhén soknak tartom. Majd egyszer. Lényeg a lényeg, nagyon nehezen álltam fel az asztaltól és hagytam magam mögött a helyet. Ha jól emlékszem, vannak vegán opciók is, szóval hajrá bárki. 

Ami még érdekesség amióta eltűntem, ha minden igaz, akkor két napja nyílt egy Starbucks az Árkádban, így már itt is lehetek basic white girl, nem kell hozzá Pestre menni.

De az igazi motiváció és lökés ennek a bejegyzésnek a megírására az, ami a címből is kiderül. Emberek emlékeznek rám. Nem tudom, mennyire egyértelmű vagy jön át a kis posztok alapján, de nem vagyok egy nagy emberekkel-veszem-körül-magam-24/7 ember, egyrészt fárasztónak tartom, másrészt a legváratlanabb pillanatokban lesz eltűnhetnékem, ami nem igen tesz jót egy fejlődő kapcsolatnak/barátságnak, harmadrészt nem nagyon tudok beszélgetni, mert a kezdetek kezdetén nem nyitom ki a számat, ha nincs mondanivalóm, viszont ha a másik fél rájön, hogy beszéltetem és elkezdi kellemetlenül érezni magát, akkor bereked a beszélgetés, ami awkward, amit meg persze senki nem akar. Úgyhogy el lehet képzelni, mennyire meglepődök, mikor/ha valaki emlékszik rám. Nem hiszem, hogy jó lennék tartós első benyomás keltésben. De ezek szerint tévedek. (oké, gimiben is volt már pár ember, akiről tudom, hogy megjegyeztek) És most is az történik, hogy megyek az utcán, és olyan emberek köszönnek, akikkel egy koleszban vagyok. Pedig kb 500-an vagyunk.

Ehhez az is hozzátartozik, hogy vannak filmestek, ahol a Marvel-filmeket nézzük sorba (ami pont kapóra jön, mert még sose láttam kb egyiket sem, és már egy ideje tervben volt a horizontom bővítése) és a múltkor az egyik szervező ember jött szembe és köszönt, meg a napokban egy lány, aki szintén ott szokott lenni. Meg ma. 

Mosás. Elcsúszott az egész, mert a mosógépeknek saját időszámításuk van, így még ott volt az előttem mosó, mikor lementem és beszéltünk és kiderült, hogy van egy közös óránk és onnan megismert. Váó. Pedig nem is jár be, ami azt jelenti, hogy nem a kék hajam miatt emlékezett rám, mert az csak szünet óta ilyen. 

Olyan fura. Mármint örülök, meg minden, de nem vagyok hozzászokva, hogy emberek ismerik az arcom. Nagyon nagyon szokatlan. De van még minimum 2 és fél évem, hogy ez legyen a normális és ne álljak meg minden alkalommal, mikor valaki köszön/felismer.

Még ami nagyon izgalmas volt és kicsit kapcsolódik a felismeréshez, az a szerdai napom volt. GIS (Geographic Information System) nap volt a suliban, ami abból állt, hogy egy csomó komoly ember előadásokat tartott és úgy döntöttem, nem lehet elég időben elkezdeni a jövővel foglalkozni, így a fake it till you make it elv alapján elmentem és meghallgattam az összes előadást. A komofortzónám határát feszegettem ezzel, addig sajnos nem terjedt, hogy a szünetben felálljak a székből és igénybe vegyem az ingyenkaja nevezetű szolgáltatást, de úgy gondolom kezdetnek az is elég nagy lépés, hogy elmentem. Ja, és persze egyedül voltam, mert a barát fogalom enyhén ismeretlen még (mint azt már megállapítottuk). A másik dolog, ami szerdán történt szintén előadások, számszerint 3, Nők nehezített pályán néven futó eseménysorozat. Ezen az alkalmon 3 különböző pályán dolgozó geográfus nő adott elő és nagyon érdekes, élvezetes volt. A megismerés pedig úgy kapcsolódik ide, hogy a nem túl sok megjelentből 4 a tanárom/professzorom és 2 fiatalabb megismert és köszönt! Mi a fene! Pedig az egyikükkel csak az első két hétben találkoztunk és megmondta, hogy nem jó az arcmemóriája. wtf. maf. Hova kerültem, ahol jobbról-balról felismergetnek? Elképesztő.

De ennek a kis történetnek igazából annyi volt a lényege, hogy nagyon komolynak éreztem magam, és büszke voltam magamra. Míg otthon voltam, anya mondta, hogy büszke rám, milyen önálló vagyok, de én nem láttam, mert igazából csak ellátom magam a legjobb képességeim szerint abból a pénzből, amit tőlük kapok zsebpénzként, de szerdán azt éreztem, hogy talán anya jól látja, és tényelg van mire büszkének lennie.

Könyvek.

Nem bírok olvasni. Az egyik szobatársamtól kölcsönkaptam a Köztesvilág sorozatot, az első könyvet elolvastam, most a második nagyjából 30. oldal környékén tartok, de annyira nem érdekel, hogy az szomorú. De elolvasom, mert kedves lány és ha egyszer odaadta, akkor muszáj. Bár lehet, hogy közbeiktatok valamit, mert ez tarthatatlan. Most érzem először úgy igazán, milyen jó lenne, ha lenne belőle hangoskönyv (elkényelmsedtem).

Ami újdonság. Megjött a Stalking Jack the Ripper csomagom, egy nappal azután, hogy visszajöttem a szünetről. Kicsit ideges voltam miatta, mert az volt a terv, hogy legközelebb karácsonyra megyek haza, de változott a terv. A szüleim amúgy is jöttek volna 30-án, mert az adventi naptár az ország másik felén is hagyomány (szerintem a világ másik felére is elvinném magammal), és hát, valahogy el kell juttatni ide. Viszont mivel nem bírok megülni egy helyben, úgy döntöttem, én megyek haza. Ez dupla jó (sőt tripla), mert találkozhatok két barátnőmmel, akiket a szünetben nem sikerült boldogítani, és még a szülinapjukat is meg tudjuk ünnepelni, valamint egy másik barátnőmet is meg tudom látogatni (igen Kata, beleírtalak a blogomba, remélem nem baj <3), akit szintén nagyon nagyon szeretek és nagyon nagyon hiányzik. Meg a nővérem csinál majd nekem kávét, ami mindig jó program. Ú, és a halvásárlásban is benne tudok lenni, hála az égnek, az egyik kedvenc részem a karácsonyban.

Nem könyv, de összefűzött papír, van egy bullet journal-om. Novembertől indítottam, bár már szeptemberben el akartam kezdeni. Igazság szerint már régóta gondolkodtam rajta, hogy csinálok egyet, egy jó ideje nézek youtube-on is videókat, de csak most jutottam el idáig. Az igazi indíték egyébként hogy megnyugodjon a nővérem, hogy használok valamiféle határidőnaplót, mert eléggé rá van állva, hogy ez kötelező, és néha nem jut eszébe, hogy lehet, hogy nem mindenki úgy akarja élni az életet, mint ő. De így is szeretjük. (főleg, hogy távol vagyunk, megleően jót tett ez a kapcsoaltunknak).

Tervek a jövőre.

Jövő hétvégén ha minden terv szerint halad, amit nagyon ajánlok az univerzumnak, akkor nyakamba veszem a világot és irány Szeged.

Ugye 29. haza.

Sikeresen akarom teljesíteni a vizsgáimat. Eredetileg karácsony előtt le akartam tudni őket, de úgy néz ki, nem fog összejönni, mert egy hétre azért mégsem lehet mindent összezsúfolni. Így is kettő egymés utáni napon lesz. De megbírkózom vele. Apa azt mondja, az egyetemnek nehéznek kell lennie és egyetértek vele. Szóval ja. Legalább lesz kifogásom visszajönni. (kiderült, hogy egy hetet bírok ki otthon, mielőtt elkezdene nem idilli lenni az egész dolog)

Hosszabb távra pedig annyi, hogy időben elvégezzem az egyetemet.

Reggelinek indult, ebéd lett belőle

Előzetesben annyit szeretnék mondani, hogy halvány gőzöm sincs róla, miért jobb így vezetni az életemet, mint egy papír alapú naplóban (vagyis igazából most hazudtam, bár ebben a pillanatban jöttem rá a válaszra: azért, mert még nyárról vannak dolgok, amiket be akarok ragasztani, de nem sikerült, viszont nem írhatok nem lineárisan oda. Szóval marad az internet, ugyebár).

Aki esetleg olvasta az előző bejegyzést, az tudja, hogy magamat viszem randikra, hogy szeressem azt, amivel kitudja hány évre vagyok még összezárva. És most vasárnap (20191006) meg is volt az első.

De előtte, ha már randi. Ez senkit nem érdekel  Elhívott egy srác és nem tudom, másnak is van-e ilyen érzése néha, de a gondoltatára (mármint nem a srác, hanem a randi) legszívesebben az asztal alatt dülöngélnék előre-hátra, amíg meg nem nyugszom. Úgyhogy nem mentem el, azt mondtam, nem érzem jól magam. Ami amúgy az asztal alá bújásból azt hiszem, egyértelmű, hogy nem volt valótlan. Csak azt hiszem (és teljesen érthetően), ha az mber azt hallja, hogy valaki nem érzi jól magát, akkor a fizikai állapotára gondol. És nyilván nem fogom egy ismeretlennek elmesélni, mennyire hülye a fejem, szóval kicsit kellemetlen volt, hogy vasárnap délelőtt ugyanazzal a busszal mentünk. De hát, ez van. 

És most az, ahova el is mentem.

Úgy döntöttem, mi lenne, ha ez a vasárnap egy brunch nap lenne, úgyhogy megcéloztam a Reggelit (ami 15:00-ig nyitva van, ami szerintem nagyon vicces, bár az olyanok, mint én, aka későn kelők, simán az uzsonnát is reggelinek hívom). Szépen, okosan ügyesen felöltöztem (sidenote: mostanában sikerül magamat egész ügyesen felöltöztetni, mármint úgy, hogy valahogy ki is nézzek, ne csak ruhák legyenek rajtam. Inspirációm: Mit gondolna Oscar Wilde? Bár nem vagyok annyira extra, mint ő, azért van különbség a most meg a pár évvel, sőt hónappal ezelőtt között is), felpattantam a buszra, majd nem túl hosszú séta után oda is értem. Kicsit ideges voltam, hogy hova fogok leülni, mert persze a legforgalmasabb időpontban mentem, kb délre értem oda, de sikerült leülni. Egy bundáskenyeret ettem, amit limonádéval öblítettem le. Mind a kettő finom volt, a bundáskenyér nem tudom, milyen kenyérből készült, de hiperjó volt. A limonádé pedig tökéletesen annyira citromos, amennyie szeretem. Azt olvastam, hogy sokat kell várni a kiszolgálásra, de nem tudom, hogy én vagyok türelmes, nem jó az időérzékem vagy mi van, de nem éreztem, hogy olyan sok idő telt volna el a rendelésem és a kiszolgálás között. 

Amúgy a környezet tetszett, az atmoszféra kellemes. Tele volt külföldiekkel, amit én egyáltalán nem tartok negatívumnak (mellettem egy német/osztrák család ült pl). Emellett lgbt barát a hely (ezt a google segítségével tudom, mert persze lecsekkoltam, nem mintha szükségem lenne rá, mert again, egyedül megyek helyekre), gondoltam megemlítem.

Összességében nagyon tetszett, tuti, hogy visszajövök még, kicsit overpriced, de mi nem mostanság, szóval nem lesz törzshely, de egyszer-egyszer jó lesz elmenni és enni egy jót, esetleg kipróbálni teákat/kávékat.

Utána meg már csak bevásárolni mentem, mert itthon is kell enni valamit, aztán jöttem haza.

Itt meg tanultam egyet az egyik szerdai zh-ra. 

Ó, meg pénteken nagyon rosszul voltam, úgyhogy írtam a levelezőtársamnak e-mailt, hogy milyen szar minden, és azóta megint sűrűbben beszélünk, mint 3 hónap, és nem is tudtam, mennyire hiányzott. És nagyon fura, mert 1) soha nem találkoztunk, 2) spanyol, szóval enyhén messze lakik. Ja.

Plusz, ha már a múltkor könyvet ígértem a bejegyzésbe, miközben vártam az ebédreggelimet, a What We Talk About When We Talk About Love-ot olvastam. Egy mini értékelés pedig: nem tudom. Még mindig nem végeztem vele, bár már csak pár oldal van. Vannak benne történetek, amik tetszettek, voltak, amik nem, viszont úgy gondolom, nem vagyok elég képzett (és nem kifejezetten iskolára értem) ahhoz, hogy értékelni tudjam a könyv tartalmát. Majd pár év múlva újraolvasom, és meglátjuk, akkor mit gondolok. Még két Raymod Carver vár a polcomon, viszont így lehet, hogy azokat is elnapolom egy kicsit. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő.

Nem tudom, olvassa-e ezt valaki, tényleg fogalmam sincs, miért írom, de ha véletlenül valaki mégis lenne itt, akkor légy jó, ha tudsz és fél óráig gyakorold a trónon ülést (remélem tudod, melyik mesében van).

Egyetem meg ilyenek

Helló helló, Hölgy, Úr, non-binary pal, Gabi vagyok és ma egy kicsit az egyetemről fogok írni, meg hogy magamat akarom megszeretni.

Szóval.

Szeptemberben kezdtem az egész felsőoktatás dolgot. Földrajz szakra járok, a családomtól az ország túlsó felén tanulok, kb 5 óra az út, úgyhogy a minden héten való hazamenetel kicsit ki van zárva. De annyira ezt nem is sajnálom, mert jó egyedül lenni, de azért az a 10 óra oda-vissza nem túl csábító+elég fárasztó tud lenni...

Amúgy imádom az egészet. Koleszos vagyok, nagyon fullos, van saját fürdő, konyha, olyan, mintha egy rendes kiscsi lakás lenne (egyedül a mosás az, amitől elkap az idegesség, de az sem a környezet hibája, hanem hogy én nem akarok senkinek sem az útjában lenni). A suli is tök közel van kb 7-8 perc séta, nagyon kényelmes. A domb közepén vagyok nagyjából, szóval kicsit felfelé is kell sétálni (arra is rájöttem, hogy egy liter tej nem ugyanannyit nyom a domb alján, mint a tetején, érdekes felfedezés volt). 

Amire nagyon figyelnem kell, az az, hogy a napok ne csak elteljenek egymás után, hanem történjenek is dolgok, amíg itt vagyok. A legnagyobb kihívás, hogy programokat csináljak magamnak, kitalálni és végrehajtani is. De úgy döntöttem, összekötöm a kellemeset a hasznossal, így kitaláltam, mi lenne, ha magamat vinném randira. Mert egyrészt ezzel nem zárkóznék be a szobába (és nem is csak a suli-bolt-kolesz utat tenném meg) és másrészt azokkal szokott az ember helyekre járni, akit szeret vagy meg akar szeretni/ismerni (vagy valami ilyesmi) és arra gondoltam, mi lenne, ha magamat szeretném meg. Teljesen logikus. Már találtam is egy helyet, ahova lehet reggelizni menni (hasonlít a győri Csücsökhöz, legalábbis a képek alapján, amit láttam), a hétvégi program talán ez lesz (talán nem). Ami szintén hiányzik, az a víz közelsége. Rosszul vagyok kicsit attól, hogy nincs itt a Duna. Meg kicsir fura, hogy itt van a nagy domb és amúgy fák alig vannak meg nincs egy zöld terület. Oké, lehet, hogy annyira nem fura, de hiányzik, hogy kicsit ki tudjak szakadni a házak közül. Persze lehetne kirándulni menni, de megígértem anyának, hogy egyedül nem megyek, és még senkivel nem lettem annyira jóban, hogy megkérdezzem, el akarna-e jönni.

A könyvtárba is beiratkoztam (nagyon büszke vagyok a kártyámra, úgy gondolom elég komoly). Bár még csak egyszer voltam, majd feltérképezem az egészet. Lehet, hogy még ma vagy holnap. Nem. Ma parkba megyek, mert bár nincs sok minden arra, de vannak romok és egy szökőkút.

A múzeumokba is nagyon szívesen mennék, de arra még várni kell egy kicsit, ugyanis diákigazolványt még nem igényeltem. Szerencsére a műalkotások nem lépnek le (remélhetőleg).

Majd adok magamról életjelet, lehet, hogy akkor már könyvekről is lesz szó, meg jelentek, hogy mennek a randik. Addig is, mindenki legyen jó, ha tud és félóráig gyakorolja a trónon ülést! Pá, Gabi

Kedvenc könyv

Helló Hölgyek, Urak, Gabi vagyok és ma a kedvenc könyvekről lesz szó, az enyémről is, meg úgy általában.

Egy kis háttértörténet. Nagyjából 7 éve szippantott magába a könyvek világa, azóta sem ereszt. Valahol 4-5 éve elkezdett zavarni, hogy nem tudom, mi a kedvenc könyvem. Egy ideig úgy gondoltam, az Alice Csodaországban, amit szeretek is, félreértés ne essék, de valami mégsem érződött teljesen jól. Azóta volt még egy-két könyv, amit hasonlóan nagyon szeretek. Az egyik a Night Circus. Kétszer is olvastam, először magyarul, úgy annyira nem tetszett, viszont egy évig a gondolataim valahogy vissza-vissza kanyarodtak hozzá, így angolul is nekiálltam. Úgy pedig teljesen elvarázsolt. De nem magamnak találtam. Egy booktuber csatornáján hallottam róla (nevezetesen Hannah-én, aka clockworkreader) és valamiért úgy gondoltam/om, hogy ha valakinek már a kedvenc könyve, akkor az enyém már nem lehet. A Radio Silence-szel ugyanez a helyzet (annyi különbséggel, hogy a paperbackdreams csatornán találtam). Pedig aztán. Idén szereztem, júliusban és azóta kétszer olvastam, talán még egy harmadik, esetleg negyedik alkalommal is meg fog történni. El is küldöm a levelezőtársamnak (a Night Circus-t is elküldtem), mert this is our thing. De mégsem lehet a kedvencem.

Viszont most.

Most megtaláltam. És nem is lehetnék boldogabb.

A könyv pedig Neil Gaiman-től A temető könyve. Már kétszer olvastam, egy nap eltéréssel napra pontosan egy évvel az eredeti után, meg most (szóval ez a harmadik), viszont most hallgattam. Angul. Neil Gaiman olvasta fel és annyira jó hangja van, hogy nem is tudtam gyorsítva hallgatni. Nagyon nagyon tetszett. Már korábban is különösen tetszett a könyv, azért is olvastam újra, de most valahogy más volt és úgy gondolom, nem a nyelv miatt. Gaiman egyébként az egyik kedvenc íróm, olvastam tőle ezen kívül a Csillagport, a Soseholt, a Coraline-t, az első 4 kötetet a Sandmanből (tervezem megvenni az új kiadást), a Norse Mythology-t, illetve most tartok az American Gods közepén. 

De valahogy A temető könyve más. Nem is tudom leírni, egyszerűen úgy érzem, hogy a részem vagy hogy én vagyok a könyv része. Ennek nincs sok értelme, de hát, a fejemben sok az ilyen dolog.

 - Például van egy elméletem, hogy ha egy könyv tetszik, akkor az a valaki, akinek tetszik, létezik abban a párhuzamos univerzumban, amiben a történet játszódik, ami nem tetszik, az pedig azért nem, mert nem illik bele az olvasó. - 

Olyan leírhatatlan érzéseket vált ki belőlem, de nemcsak egy szóval nem tudom megfogalmazni, hanem körül sem tudom írni. 

Lehet, hogy a kedvenc könyv egy titok, mármint nem maga az, hogy melyik, hanem a jelenség, amit senki nem tud megmagyarázni. Persze, lehet elemezni, hogy tök jó a történet, a stílus, de azt a valamit, amitől kedvenc lesz, nem lehet megnevezni.

Neked mi a vélemeényed? Mi a kedvenc könyved?

Örültem, Gabi voltam. (most már az egyetemről)

Változások jöhetnek - talán

Helló Hölgyek, Urak, Gabi vagyok és szeretek utazni. 

Vonattal, autóval, busszal, akárhogy az ország/világ különböző részeire, viszont ma inkább a belső utazásokra fektetném a hangsúlyt.

Gondolom feltűnt, hogy nem vagyok képes rendszeresen csinálni semmit. Vagyis a semmit nem biztos, hogy lejött, de az elég világos, hogy a bloggal nem foglalkozok. Hát, ez az életem többi részével is így van. Illetve nem is tudom. Nehéz megfogalmazni, de valahogy azt hiszem, nem akkor csinálok dolgokat, amikor kéne, mármint nappal abszolút képtelen vagyok létezni. Talán nem is létezni, de délutánra ébredek fel úgy igazán először, másodszor pedig éjszaka. És ez így egy kicsit megnehezíti az életemet. Persze magamnak kreáltam a problémát még évekkel ezelőtt, de már annyira felborult minden, hogy ha normális emberi időben fekszem le aludni, képtelen vagyok kialudni magam. Kellemetlen. De nem is ez a lényeg, ez csak egy kis háttérsztori volt.

A lényeg az, hogy mindenhol káosz van, viszont én valahogy nem bánom, rendet látok benne és megnyugtat. Fura, mindegy, tudom.

Mikor három és fél évvel ezelőtt elkezdtem a blogot, nem volt vele tervem. Ez mára sem változott. Nem akarom, hogy sokan ismerjék ezt a dolgot, mert igazándiból magamnak csinálom. Magamnak írok, és nagyon fura, ha más is elolvassa. Ijesztő. Meg amúgy is, kit érdekel, én mit gondolok dolgokról. De mindegy.

Egyébként, amit ezzel mondani akartam, hogy feltűnt, hogy az utóbbi sok bejegyzés inkább személyes, nem tudom, miért, valószínű sehol nem találtam motivációt arra, hogy értelmesen írjak egy ajánlót/értékelést könyvekről. De reméljük, hogy ez változni fog. Ha nem, akkor meg, hát, ez van, I guess.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire nem vagyok képes kezelni, akkor miért nem hagytam abba egyszerűen. Vagy miért nem írok szimplán naplót. Írok, viszont hogy miért nem fejeztem ezt be, hát arról halvány gőzöm sincs. Talán azért, mert jól esik néha nem a barátaimat zargatni a gondolataimmal és az internet meg úgyis akkora, hogy nincs nagy esély rá, hogy bárki megtalálja, amit írok, kivéve persze, ha mindenhova kiteszem, hogy hé, nézzétek, nekem is van valami a fejemben. Meg egyébként gépelni is jó érzés. Meg keresni a szavakat, vagy inkább csak megtalálni őket. 

Azt hiszem ennyi lett volna. Szóval csak hogy majd igyekszem visszahozni a könyvértékeléseket is, meg úgy az egész mindenséget visszafordítani úgy, ahogy volt. Meg lehet, hogy a dizájn is változni fog, majd találok valamit, amivel ki vagyok békülve.

Addig is: a következő bejegyzésig legyetek jók, ha tudtok és félóráig gyakoroljátok a trónon ülést. Pá, Gabi

U.i.: Elnézést az agymenésért, csak jött és mind tudjuk, hogy jobb kint, mint bent.

Hogy állok minden könyvem elolvasásával

Helló Hölgyek, Urak, Gabi vagyok és úgy gondoltam, pont itt az ideje, hogy 1) újra életjelet adjak magamról, 2) ránézzünk kicsit, hogy is haladok a várólistám csökkentésével. 

Mikor indítottam ezt a dolgot (tavaly július környékén, azt hiszem), nem tudom, jól számoltam-e, de 43-50 könyv volt olvasatlan a polcomon. Azóta ügyes voltam és nem is vettem magamnak könyvet (csak egyet, idén, mert újév volt), viszont volt szülinapom, névnapom, karácsony, amikre kaptam könyveket, úgyhogy jelenleg 51 olvasatlan könyvem van. Ezek közül éppen öttel küzdök (Lépcsők városa, Eastern, American Gods, Rubinrot, London, Anglia).

Sajnos a könyvtárról nehezebben tudok lemondani, mint a vásárlásról, karácsony előtt ügyesen ki is vettem vagy hét könyvet, de visszavittem őket, és csak egyet hoztam ki (Az árulás szíve).

Ezenkívül van még nálam pár kölcsönkönyv:

 - To Kill A Mockingbird a levelezőtársamtól

 - Kés a zajban az egyik barátnőmtől (már évek óta nálam van)

 - Twilight a sulis könyvespolcról

 - Ördögi körök egy osztálytársamtól

 - Csúfok az unokatesómtól

Ezekkel nem tudom még, mi lesz, lehet, hogy olvasás nélkül visszaszolgáltatom, meg kitalálom.

Szívem szerint beillesztenék ide egy fényképet a könyvekről, amik olvasásra várnak, de sajnos a kettős élet átka, hogy a koleszban is van egy csomó, leginkább olvasatlanok, szóval majd talán máskor. (vagy lehet, hogy csak létrehozok nekik egy új fület, hogy legyen még egy hely, ahol kihúzogathatom, amit olvastam...)

Ha már itt tartunk, akár azt is leírhatnám, mi lesz, ha sikerül elolvasni mindent.

Szóval. Mostanában nagyon szeretem a Welcome To Night Vale-t hallgatni, és arra gondoltam, akár meg is vehetném a hozzá kapcsolódó könyveket. Aztán. Befejezném a megkezdett sorozatokat. Azokkal kezdeném, amelyikeknek csak egy része van hátra vagy ha olyanom lesz, akkor amihez kedvem van. Meg a Rick Riordan könyveket akarom folytatni mindenképp. Neil Gaimannel is pokémonosat játszok (gyűjtsd össze mindet). Meg amúgy tegnap néztem, valami 200+ könyv van a kívánságlistámon, pedig szortíroztam, úgyhogy van miből válogatni.

Plusz végül is, nem sokszor ülök le bejegyzést írni, el is maradt a basic 2019 célok, úgyhogy még azzal is megtoldjuk ezt a kis szösszenetet.

Lássuk:

 - újraolvasni a HP-t

 - elolvasni az összes olvasatlan könyvemet

 - 6 könyvet angolul olvasni

 - december 31-ig befejezni minden könyvet

 - időben visszavinni a könyvtári könyveket

 - értékeléseket írni, ha nem is rendes bejegyzést, legalább molyra pár mondatot

Észrevehettétek, hogy ezek csak olvasásra/könyvekre vonatkoztak. Jó észrevétel.

Idén érettségizek, ha minden jól megy, akkor szeptemberben kezdem az egyetemet az ország túlsó végén (vízszintes tengelyt nézve), és végre nem leszek vers olvasásra és elemzésre kényszerítve. Alig várom. Ja, meg lett egy felsőfokú angol nyelvvizsgám is időközben, azért az sem rossz, jelenleg pedig éppen a jogsimért harcolok. Fingers crossed, hogy ne nagyon sokszor bukjak meg a forgalmi vizsgán. Plusz idén már 20 leszek, de egyáltalán nem érzem. Ezzel vajon mindenki így van/volt?

Remélem jól telik az év, semmi komoly nem történt az eddigi elmúlt 18 napban. A következő bejegyzésig legyetek jók, ha tudtok és félóráig gyakoroljátok a trónon ülést. Pá, Gabi