Zene - fő boldogsághormon-forrásom

Mindenek előtt azzal szeretném kezdeni, hogy már az első nap csalódtam magamban. Egyrészt nem sikerült rendesen korán lefeküdni, ami eléggé bánt, bár éjfél előtt aludtam már, akkor felébredtem. Állítottam vagy 3 ébresztőt reggelre, de még csak arra sem emlékszem, hogy kinyomtam őket, arra ébredtem, hogy dél van. Úgyhogy felkeltem, kinyitottam az adventi naptáram (lehet, hogy majd erről írok este), felöltöztem, ebédeltem, most emésztek egy picit (befejezem a tegnap esti fejezetet - a Szívtelent olvasom Gail Carrigertől és az egyetlen bajom vele, hogy piszok hosszú fejezetei vannak), aztán ugrok is neki a dolgozatnak. Ha pedig megunom, akkor szeretném azt gondolni, hogy tudom alkalmazni Neil Gaiman egyik bölcsességét a sok közül, pontosan nem tudom, hogy szól, de volt egyszer egy videó, amiben azt hallottam, hogy nem létezik olyan, hogy "writer's block" (írói válság talán magyarul), mert ha egy projektnél elveszíti az ihletet, csinál valami más produktívat. Lehet, hogy rosszul emlékszem, de ez él a fejemben, úgyhogy az a terv, hogy ha valamit nem bírko már a tegnapi listámról, akkor csak áttérek valami másra, amit szintén meg kell csinálnom, így örökké produktív leszek. Aztán január 16. után meg térhetek vissza a semmittevésbe. Vagy ki tudja, lehet, hogy még tetszeni is fog (csak át ne essek a ló túlsó oldalára, de majd akkor foglalkozok ezzel, ha odaérek). Plusz am még nyugtat, hogy apa is írt már cikket két éjszaka alatt, nekem meg bőven több időm van, bár az is igaz, hogy nem vagyok olyan képességekkel megáldva, mint ő, de azért igyekszek belehúzni a hétvégén. Ma a Dunához is ki akartam menni, de szerintem csak holnap lesz belőle. Majd az időjárástól is függ.

És térjünk is rá a mai témánkra, ami úgy döntöttem, a zene lesz. Jó, ez így elég tág, a zenei ízlésem fejlődése nagyjából. Merthogy nemrég rátaláltam a 60-as évek zenéjére, és teljesen beleszerettem (talán a kedvenc időszakom is?), úgyhogy gondoltam megnézhetnénk, hogyan jutottam ide.

Fun fact rólam: van egy nővérem, aki 2 és fél évvel idősebb nálam, talán már meséltem is róla. Na hát, neki köszönhetően kis koromban megismerkedtem a VIVA és az MTV csodálatos világával. Úgyhogy akkor húú, nem is tudom, miket hallgattunk. Igazából mindent, amit egy youtube "best of 2000s" listában benne lehet. Bár igazából amire már emlékszem is, az a 2010-es évek. Jó ideig úgy gondoltam (és a mondat egy pici átalakításával még ma is igaznak találom), hogy 2011. a legjobb év zene szempontjából. Ebben az évben olyan dalok jelentek meg, amik egészen azóta velem maradtak és most, így hogy 21 éves vénlány vagyok, nosztalgiát ébresztenek bennem. Ha nem is ez a kedvenc korszakom már, tagadhatatlanul a leginkonikusabb év. 

Aztán 2013-ban változott az élet. Elkezdett formálódni a személyiségem, elkezdtem olvasni, ami még máig is nagy részét képezi az életemnek (mármint nem elkezdtem olvasni, hogy megtanultam olvasni, hanem elkezdtem rendszeresen könyveket venni a kezembe), és az év nyarán részt vettem az első olyan koncerten, ahol nem voltak velem a szüleim és az első (sorok valamelyikében) tomboltam. Biztos, hogy egy darabig nem fogom elfelejteni. Tiszaújvárosban volt, az unokatstvéremmel voltam meg keresztanyával, egy Paddy and the Rats koncert volt. Mindig szerettem a "fura" (értsd: nem mainstream) zenét, az ír zene valahogy vonzott, és a kalózokat is imádtam mindig, úgyhogy az aestheticjük is rezonált a lelkemmel. Igazából nekik köszönhetem, hogy most ott tartok, ahol, mert itt szerettem bele a koncertekbe, miattuk voltam először fesztiválon (oké, pg volt, mert a Víz, zene, virág volt Tatán), ahol megismerkedtem az Intim Torna Illegállal, akik miatt rájöttem, hogy talán mégsem minden magyar zene rossz (tudom, tudom, nyilván nem minden magyar zene rossz, de egyrészt mi az, hogy rossz, másrészt akkor még nem voltam ennyire pacifista zen ember, meg a világról is kevesebbet tudtam, azóta kicsit kinyílt a szemem és többet láttam. vagy hát, ebben az esetben hallottam). Egy jó darabig az ITI volt a kedvenc magyar zenekarom, sok koncertjükre is mentem, illetve az első ~igazi~ fesztiválomon is úgy emlékszem, miattuk mentünk. A 2018-as Strand. Az egyik legemlékezetesebb pár nap volt (még mindig a karomon vannak a karszalagok, a szentimentális mindenemet :D). Nagyon nagyon élveztem, és itt szintén megismerkedtem egy új bandával - akik nem más, mint a Bagossy Brohters Company. Oké, pár dalukat ezelőtt is ismertem, de ez volt az első koncertem. Ez is lavinát indított, azóta nem is tudom, hány koncertjükön voltunk, de jó pár. A zene még nem hozott össze új barátokkal, viszont az biztos, hogy a meglévőket (vagyis konkrétan egy bizonyosat) összeköt, mint a cement (nem ez az egyetlen közös pont, de azt hiszem ez is hozzátesz ahhoz, hogy az egyik kedvenc emberem vagy a világon).

Egy jó darabig el voltam ezekkel a kedvencekkel, közben az alternatív és az indie irányába kalauzolódtam, nagy segítség a Spotify a sok-sok számlistájával. Az egyetlen nehézség, hogy csak stílust indítok, úgyhogy sokszor fogalmam sincs az előadóról. Bár nem nagyon zavar, csak egy kicsit. 

Fast forward 2019, nyár, először voltam Szigeten. Oké, még kis háttértörténet, nem sokkal azelőtt szerettem bele a twenty one pilotsba, hogy a Trench kijött volna. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hónapokig csak őket hallgattam. Semmi mást, ezzel keltem, ezzel feküdtem. Aztán mikor kijött az album, kb két hétig csak azt hallgattam. Éjjel-nappal ez szólt. Úgyhogy nem is volt kérdés, mit kérek karácsonyra, mikor megláttam, hogy jönnek a Szigetre. Plusz Ed Sheeran koncert is volt, az meg jó kis bonding moment volt a nővéremmel és a barátaimmal. De az utolsó nap. Az volt életem legboldogabb másfél órája. Nem hiszem, hogy valaha el tudnék jutni ugyanabba az állapotba, szerintem sosem leszek ennyire boldog még egyszer. Kicsit fura az életnek ezen a szakaszán elérni ide, de hát, ezt osztották, nem fogok panaszkodni.

Ennyit a fesztiválokról, de a történetnek még közel sincs vége (elég sokféle zenét szeretek, úgy vagyok, mint a könyvekkel).

Időközben a musicalek is beférkőztek valahogy a szívembe. Emlékszem, volt valami tumblr poszt, ahol A Very Potter Musical-ből volt egy kép, talán Dracoról, és párszor már találkoztam vele, mondom utána nézek. És itt volt mindennek vége. Ezzel is annyira nem tudtam betelni, hogy konkrétan befejeztem, és már indtottam is újra. És amikor kiderült, hogy van második meg harmadik része is! Húhúú, mondom, eljött az én időm. Rengetegszer megnéztem őket. Aztán mikor már egy picit visszatértem a valóságba, a Starkidnek is utánanéztem picit, és kiderült, hogy egy igazi aranybánya musicalek szempontjából. Egy csomó előadásuk van, és bár még nem sikerült mindet megnéznem, imádom őket. Az embereket is, akik csinálják, az előadásokat is. Viccesek, és van egy dolgom, hogy imádom ugyanazt a csoport embert látni különböző dolgokat csinálni, úgyhogy duplajó. Icipici sidenote: kicsit szomorú voltam, hogy Brian Rosenthal nem szerepel olyan sokszor, de rátaláltam a Tin Can Bros youtube csatornára, ami megmentett. 

Vissza a musicalekhez. Szóval igen, ez volt az első, aztán jött a Hamilton. Ki gondolná, hogy ebbe is teljesen beleszerettem. Imádom imádom imádom. Ezt is számtalanszor meghallgattam, sikeresen terjesztettem is az igét róla, az egyik volt szobatársam nemrég szólt, hogy megnézte a felvételt, amit disney+on árulnak és sírt rajta, úgyhogy én ezt győzelemként könyvelem el. Én még nem láttam, viszont mióta kijött, újra és újra meghallgatom, sütés vagy mosogatás közben tökéletes. A legújabb szerelmem pedig a Six, ami VIII. Henrik feleségeiről szól és valami csoda. Az egyetlen problémája, hogy rövid, de hát, nem lehet minden tökéletes, nem igaz?

De hogyan jutottam oda, hogy a hatvanas évek legyen a kedvenc zenei korszakom? Mielőtt megmagyaráznám, muszáj megemlítenem a Carson Comát. Az idei év nagy felfedezése. Legalábbis számomra, már vagy 2018-ban megalakultak, úgyhogy elég krindzs, hogy csak most találtam meg őket. De úristen. Nincs egy olyan számuk, amit ne imádnék. Mint ahogy látszik, képes vagyok nagyon ráfüggeni dolgokra, és az új lemezük, a Lesz, ami lesz is ilyen. Miután kijött, nem is tudom, vagy két hétig csak ezeket a dalokat hallgattam. És valamit csinált velem ez az egész, valahogy olyan pozitív és funky hangulata van a zenéjüknek, hogy nem is vágyom másra.

És ezzel el is érkeztünk a hatvanas évekhez. Mindig is szerettem a régi zenéket, ezt az Umbrelly Academy soundtrackje tökéletesen táplálja is. Igazából ezt az újra rátalálást a korszakra a tiktoknak köszönhetem, valaki a California Dremain' című The Mamas & The Papas című számot használta, megkerestem youtubeon és azóta nincs megállás. Már pár éve rátaláltam, a House of the Rising Sun jó ideje újra és újra megjelenik a dalok között, amiket újra és újra hallgatok. Most az első szám, amit találtam, Nancy Sinatra These Boots Are Made For Walkin'-ja volt, aztán belekerültem egy 60s garage rock gödörbe, tegnap pedig megismerkedtem a pszichedelikus rock kifejezéssel, aminek a zenéi nem voltak ismeretlenek (a White Rabbit sokszor volt már lejátszási listámon), de kifejezetten a stílusról most olvastam először.

És ezek a zenék pont tökéletesnek tűnnek. A zenéknek valószínűleg nincs kisugárzásuk, de ezeknek valahogy mégis annyira chill hangulatuk van. Vagyis, nem is tudom, az egész olyan érzést vált ki belőlem, hogy "igen, pontosan ezt kerestem anélkül, hogy tudatában lettem volna a keresésnek". A mérges ellentéte, ami nagyon tetszik.

Úgyhogy megtaláltam a tökéletes korszakot, ami nem azt jelenti, hogy ezentúl csak ezeket fogom hallgatni, nyilván vissza-vissza fogok térni a Panic! At The Disco-hoz és mindenhez, még mindig a twenty one pilots a kedvenc együttesem, de jó érzés megtalálni valamit, ami ennyire közel áll hozzám. Egy furcsa dolog, de lehet csak nekem furcsa, pont abban a korban vagyok, mint a nagymamám volt, amikor ezek a dalok voltak a kortárs zenék.

Végül is, sok rossz dolog van a világon, de azt szeretem abban, hogy most élünk, hogy a múlt kultúráját is élvezhetjük - a filmeket, könyveket, festményeket, és nem utolsó sorban, a zenét.

A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba

 Helló helló helló! Long time no see. 

Ismét itt vagyok, hú, jó sok idő telt el azóta, mióta utoljára errefelé barangoltam, és még több minden történt. Megtaláltam a boldogságot, aztán szépen lassan kicsúszott a kezemből, olyan sunyi módon, hogy már csak azt vettem észre, hogy eltűnt. Viszont azóta kezdem újra megtalálni, szóval megérdemlek magamtól egy vállveregetést minimum. 

Az oka annak, hogy ismét írok, egészen egyszerű. Van kb 20 napom megírni egy ~30 oldalas dolgozatot (yaas tdk) és nagyon nehezen veszem rá magam, hogy leüljek a gép elé és írjak (igazából elég gány ez az online oktatás, abszolút motiválatlan vagyok, még konktétan vizsgázás közben is elunom magam, hogy még mindig a gép előt ülök). Úgyhogy úgy döntöttem, amíg el nem készülök a dolgozattal, addig minden nap leülök és ide írok több-kevesebb sort arról, ami éppen eszembe jut, hogy bemelegítsem az ujjaimat. Jó ötletnek tűnik, aztán majd kiderül, hogy tényelg az volt-e (azért remélem bejön, jó lenne egy kis sikerélmény [jó, volt sikerélményem, jobban sikerült az egyik eddigi vizsgám, mint amire számítottam, plusz a tdk iskolai fordulóján is harmadik lettem, ami jól esett, de na]). Plusz jó lenne előre is dolgozni vele, mert van kb 600 másik dolgom. De ilyenkor az jut eszembe, hogy volt valami r/thathappened moment, amikor valami kiscsaj megkérdezte az anyukáját, hogy mi kell ahhoz, hogy orvos (vagy asztronauta vagy valami ilyesmi) legyen, a lista valami ilyesmi volt: keményen kell dolgozni, sokat kell tanulni, meg még két másik dolog, és a kisleány meg azt mondta, hogy az csak négy dolog. Úgyhogy itt a lista arról, mit kell majdnem ugyanaddig a határidőig megcsinálni:

- megírni a tdk dolgozatot

- megírni egy 6-8 oldalas beadandót

- megírni a másfél millió lépésre a beadandót

- település vizsgára készülni

- gazdaságföci vizsgára készülni

Tessék, annyira nem is tűnik vészesnek, ugye? Ugye? Igazából azt hiszem, ez ilyen kis self-hype meg önmeggyőzés, hogy ne akarjak kettétörni a teendők mennyisége alatt.

Meg a másik, hogy még mindig egy icipici cél, hogy év vége előtt legyen 100 bejegyzés itt, ezen a gyönyörű felületen, úgyhogy lehet, hogy lesz olyan nap, amikor reggel este írok. Ehh, majd kiderül.

Akárhogy is, ma időben lefekszek aludni és holnap reggel tala! 

Addig kérdés, hátha valaki elolvassa idáig és van kedve kommunikálni, ki hogy készül a karácsonyra?

Szerelmes vagyok az életbe - aka "a bánat az élet ellensége"

Nem tudom, mennyire jött át az utóbbi 5 évben a posztokból, de nem voltam topon mindig, sűrűbben voltak érzelmi hullávölgyeim, mint ideálisnak érzem.

Az első emlékem arról, hogy unom az életet és ideje lenne lelépni meg befejezni, 13 éves koromból van, ami nevetséges, mert az a nyár volt az első, ami úgy igazán jó volt. Az volt életem első rendes koncertje, akkor kezdtem igazán rajongani dolgokért (Hollywood Hírügynökség, Paddy and the Rats), kezdett személyiségem lenni. És mégis, egy nap sétáltam haza az iskolából és teszteltem, meddig tudom visszatartani a levegőmet.

Ez ment on and off az elmúlt 7-8 évben, néha rosszabb volt, néha jobb, de még úgy is, hogy az egész élet felfelé ívelt - aka lettek barátaim, olyan igazi életreszólók, jó környzetben voltam gimiben, utaztam, koncertekre jártam -, mégis ott volt az a szürke filter mindenen, az agyam hátuljában a hang, hogy ez nem tart örökké, nem jár nekünk a felhőtlen boldogság. Az másoknak való.

Aztán jött a karantén, alig kezdtem el az egyetemet, már haza is kellett menni. Így 5 és fél év után először töltöttem otthon 6 hónapot. Az elején oké volt minden, amíg volt egyetem, lekötött, persze hiányzott a város, hiányoztak a barátiam (bár ehhez addigra már kicsit hozzászoktam, tekintve, hogy az országban szét vagyunk szórva), de volt, ami lekötött és a nővérem is otthon volt, így volt valamennyi társaságom. 

De ő május végén elköltözött, június 2-re kb végeztem a vizsgáimmal, dolgozni nem tudtam, mert sehova nem kellett senki, utazni nem tudtam, mert nem volt pénzem, meg nyilván, korona. Nem nagyon segített ez sem a lelkiállapotomon, viszont minden nap elmosogattam, az volt az egyetlen biztos pont az életemben. De elkanyarodtam.

Szóval sokéves letörtség. És egy váratlan fordulat.

Szeptember elején volt a koliba beköltözés, végre újra izgalomba tudtam jönni (igaz, elsőre feldúlt voltam, mert nem vettek fel oda, ahol tavaly laktam, de így, hogy egy idő már eltelt, itt sokkal jobban érzem magam). 6 hónapja először voltam megint Pécsen, egészen hihetetlen volt újra látni a márciusra már megszokott utcákat, helyeket. Éreztem már akkor is, hogy itt valami helyrebillen, a világom visszakerült a medrébe. De nem számítottam arra, ami következett.

Pénteken költöztem, mert minél előbb és többet akartam itt lenni. Teljesen gyanútlanul lefeküdtem, szombat reggel pedig úgy keltem, mintha teljesen kicseréltek volna.

Fogalmam sincs, hova tűnt a felhő a fejem felől, de nyoma sincs. Minden teljesen élénk, van életkedvem, 0-24ben izgatott és lelkes vagyok.

Nyáron volt egy gonosz gondolatom, hogy tényleg jó választás volt-e a földrajz, itt van-e a helyem. Nem volt kellemes, mikor előtérbe került, nem szerettem volna, ha az a történet, hogy egy év után abbahagytam (nem mintha bármi gond lenne azzal, ha valaki úgy érzi, nem jó helyen van, nem ezt kéne kezdenie az életével, de saját magamat nem tudom ugyanúgy mérni, mint másokat, meg amúgy is, nagyon erre fókuszáltam a gimi utolsó 2-3 évében, hogy akkor én ez leszek és pont). 

Hétfőn az első órám két és fél óra matek, ami sokaknak halálnak hangozhat, én viszont elmondani nem tudom, mennyire hiányzott, hogy újra rendesen számok legyenek az életemben ilyen formában. Bevallom, kicsit mégis féltem tőle, nem ismertem a tanárt, de amint elkezdődött az óra, tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Mikor peidg vége lett, a világ leghatalmasabb mosolyával sétáltam vissza a kollégiumba. 

Nem maradt kérdés bennem azt illetően, hogy jó döntést hoztam-e, mikor ezt jelöltem meg tavaly februárban. Tökéletesebb helyen nem is lehetnék, semmi kétségem nincs. Imádom az egészet. Biztos vannak Neked is megérzéseid helyekkel, emberekkel, helyzetekkel kapcsolatban, hogy valami okés-e vagy inkább kerülni kéne. Hát én teljesen azt érzem, hogy itt a helyem és ha bárhol máshol lennék, a világban valami fel lenne borulva. Ha nem is életem végéig, de az elkövetkezendő valamivel kevesebb, mint 2 évre biztos, hogy itt kell lennem. Mert ez a helyes. És el nem tudom mondani, mennyire felszabadító érzés ez a tudat.

Azt hiszem, így lehetne legjobban leírni, amit érzek. Felszabadult. Egyrészt olyan, mintha valamit megtaláltam volna, amit senki és semmi nem tud elvenni. Még ha megint haza kéne menni, van valamim (ami ugyanannyira megfoghatatlan, mint az, ami miatt ennyi ideig szomorú voltam), valami teljesen egyszerű, primitív boldogság, ami fogalmam sincs, honnan fakad, de belülről. Másrészt mintha elveszítettem volna valamit, ami visszafogott abban, hogy kiteljesedjek.

Még gimiben az egyik németórán valamiért szóba került a boldogság, és hogy mi is az és lehet-e egy ember egyáltalán boldog vagy valami hasonló. Már akkor is az optimista választ adtam, hogy hát persze, miért ne, engem is boldoggá tesznek a szép felhők, ha nem is örök életemre, de amíg nézem őket, addig biztos. Most pedig ott tartok, hogy közel másfél hónapja más sem vagyok, csak boldog.

Tarthatnék attól, hogy kirakom az univerzumba, hogy hé, minden oké, és akkor jól megszívat a nagy mindenség és elveszítem ezt a nehezen megtalált, de nem is igazán megtalált, mert nem aktívan kerestem, egyszer csak úgy lett, valamit, de úgy döntöttem, leküzdöm. Nem akarom elkiabálni. Egy kicsit sem. De mi van, ha valaki egyszer véletlenül rábukkan erre a kis valamire és egy fél centivel boldogabbá teszi? Ezért már megéri. Inkább megosztom a boldogságom és viselem a következményét, hogy esetleg rövidebb ideig tart, mint hogy magamnak tartogassam sokáig. Bennem úgyis van most vagy három emberre való.

értékelés, amit nem akarok a molyra írni, mert túl hosszú (Barcelona, Barcelona)

Helló mindenki! Gabi vagyok és ma a régi intrót használom (well, egy naprakészebb változatát), mert egy könyvértékeléssel van dolgunk. Bizony, nem csalás, nem ámítás. Hazudni nem fogok, nem teljesen olyan, mint az előzőek, most nem írtam le a kis füzetecskémbe, ez teljesen spontán jött, mert ahogy a cím is mutatja, eredetileg molyra készültem írni, de oda nincs pofám kisregényt írni. Ide meg, hát, ez az enyém, szóval azt csinálok, amit nem szégyellek. (egy részét már megírtam, szóval lehet, kicsit fura lesz, de just go with it ;))

Oké, kellőképpen volt időm minden mondandómat elfelejteni. De azért próbáljuk meg.

Kezdésnek szeretném leszögezni, hogy nem tiszteletlenségnek szánok semmit, amit leírok és ha valaki nem ért egyet a véleményemmel, tök oké, mindenki élheti tovább az életét. Bár azt hogy nem jövök idegbe, nem tudom megígérni.

Szóval az értékelés.

Először a negatívumok, mert jobb pozitív felhanggal befejezni a dolgot.

A szereplők.

Caroline. Az az asszony. Még sosem voltam 35 éves és lehet, hogy téveszméim vannak, de szerintem egy 35 éves ember ennél érettebben viselkedik. Meg úgy az egész karakterének a könyv vége felé tudtam nevet adni (azon kívül, hogy nem korának megfelelpen viselkedik szerintem): az oroszok felesleges emberéhez hasonlít. Bár persze az is előfordulhat, hogy rosszul emlékszem rájuk, nekem nincs irodalomtanári diplomám, amit múgy sem használok, mert asszisztensként dolgozok egy női magazinnál, de ja, ezt éreztem. Képtelen határozottan fellépni, Bennel ugyanúgy nem képes szakítani, mint a cigiről leszokni. Ha már itt tartunk. Az a kapcsolat. Teljesen kiégtem. Egyrészt nem vágom, Ben mit nem ért azon, hogy ha Caroline szakított vele, az azt jelenti, hogy szakítottak, de Caroline sem ártatlan ám, ha képes lenne határozott lenni és rendesen kommunikálni, akkor esetleg nem lenne ilyen problémája. Meg amúgy azt sem tudom elhinni, hogy a szex annyira fontos/jó lett volna, hogy képtelen meglenni nélküle. Az életképtelenje.

De ami a legjobban fel...hmm...hergelt, hát az a !!!!!!!!!!!SPOILER!!!!!!!!!!!!! megcsalás volt. Nem hiszem el. Konkrétan fel nem bírom fogni, mi viszi rá az embert. Nemcsak Caro-t meg Tomot, úgy általában. Pedig annyira könnyű kihagyni. Esküszöm, azt is szívesebben olvasom, ha valaki szenved, hogy nem lehetnek együtt, mint hogy megcsalásról kelljen. És még akkor a csajnak áll feljebb, hogy mikor Wanda megjön, Tom (A BARÁTNŐJE ELŐTT) nem ugyanúgy viselkedik vele, mint amikor az ágyban voltak. Yezus fuck, agysejtek nem jutottak. Nem mintha Tomra nem lennék ugyanolyan mérges. Őt is fejbekólintottam volna !!!!!!!!!!!SPOILER VÉGE!!!!!!!!!!!!! De a kedvencem, hogy három nap alatt szerettek halálosan egymásba... miss me with that bullshit.

Meg a másik kedvencem még az elején volt, mikor késett, amit "megérdemelt" (????) mert eddig mindig ő volt az első az irodában. Én vagyok hülye, vagy egy munkahelyről tényleg nem késik az ember? Amennyire tudom, nem úgy működik, hogy 10 nem-késés után jár 5 perc késés. Persze még kis fiatalka vagyok, honnan is tudhatnám...

Meg ez a nő annyira ítélkező és előítéletes, hogy azt tanítani lehetne (bár nem biztos, hogy kéne is),  képek alapján úgy el tudja dönteni, hogy egy ember milyen, egyszerűen csodálatos. Sekélyes, határozatlan és döntésképtelen.

Meg (és ez már talán az utolsó dolog róla) nem bírom, hogy a férfiak körül forog az élete. Agyam eldobom. Ott van Barcelona-ban (úgy, hogy eddig a legmesszebb, ahova ment, Cornwall volt, még tizennégy éves korában az édesanyjával) és ahelyett, hogy élvezné, itt rí nekem, hogy jaj, a társkeresős férfiak mennyire szerencsétlenek (amúgy mégis mit várt, de úgy őszintén) és Tom is "csak egy epizód az életében". Amivel amúgy furán egyik pillanatban tisztában van, a másikban meg átsírja miatta a napot. Válassz!!! Szóval ja, szerintem több van az életben, mint hogy férfiak elismerését keressük meg hogy az élet legmagasabb pontja, ha fog egy jól kinéző, diplomás (mert ha nincs papír, nyilván nem lehet ember intelligens, jófej, kedves, nagylelkű stb, egyértelmű, ezt már az óvodában megtanulja minden lány) férfit és onnan már nincs tovább. Mármint, oké, nem azt mondom, hogy azzal van a baj, hogy valaki párkapcsolatot szeretne, nem vagyok hülye, de hogy annyi legyen a kritérium, hogy valaki jól nézzen ki és legyen egy papírja... Mármint, ízlések és pofonok, de szerintem ez inkább pofon...

A másik: Tom nélkül rossz lett volna a vakáció (nem "nem lett volna ilyen jó", konkrétan rossz lett volna). Meg szeretném ragadni az alkalmat arra, hogy mindenkinek felhívjam a figyelmét arra, hogy rohadt 35 éves és egy új országban/városban van, új kultúrával találkozik, 35 éves (már mondtam?) és nem tudna 5 napot magában eltölteni. Önállóság much?

Ja, meg a blog. Bár arról csak annyi mondanivalóm van, lehet, hogy azért nem megy annyira, mert nem szívvel-lélekkel csinálja. De ez csak egy tipp. Meg a kaják felét nem is ismeri, de go off i guess.

Meg azt mondja, nem akar összejönni senkivel Spanyolországban, mert nem a távkapcsolatos típus, a könyv végén meg boldogan megy a reptérre (vagy valam hasonló) hogy 3 napot együtt töltsön Tommal. Azért mindennek van határa.

oké, next.

Tom. Találtam egy széket, a fejéhez vágnám. De úgy igazán. És Carlos még azt meri mondani, hogy tisztességes ember. Hát hol? Melyik univerzumban? Teljesen használhatatlan. És tényleg, nála is csak azt tudom elmondani, hogy a megcsalás undorító. 

A randipartnerek.

Javier egy zseni, imádom a csalókat (vagyis olvasni róluk) és tök szívesen olvasnék mondjuk arról, hogy űzi a bizniszt és egyszer véletlenül beleszeret az egyik nőbe, akit meg kéne kopasztania (vagy férfiba, ki vagyok én, hogy tudjam, kihez vonzódik). De nem, itt csak annyit kapunk belőle, hogy Caroline az első randiján elkölt egy csomó pénzt.

A második az erőszakos csávó volt. Ehh. Nagy kaland.

A táncossal nem vágtam, mi baj volt, emberek már jól sem érezhetik magukat? Mert szerintem tök jó kiugrálni magát az embernek. De megint csak ízlések és pofonok. De két másodperccel előtte meg Caroline azt mondta, mindent ki akar próbálni. Ezt rakja össze nekem valaki!

A negyedik csávó nem ivott (mert az alkoholtól elálmosodik) és vegán volt, a következtetés? Se-lej-tes. Én meg ülök a könyv fölött, hogy wtf. Hogy ki mikor és miért gondolta, hogy oké ez? A High School Musical első részéből szeretném idézni a "NO NO NO NO" sort. Úgy gondolom, pont ideillik.

Az ötödik meg családon belüli erőszak áldozata, ami. Azta. Csak így. Csak úgy odadobva. K.

Lizzy-t sem szerettem, szintén megcsalás miatt, Miss J mintha egy rossz Anna Wintour utánzat akart volna lenni. Ben bolond, Carlos semleges, más meg nem volt, akire emlékeznék.

A koncepció.

Nem olvastam a fülszöveget, így a társkereső aspektus meglepetésként ért, de ahogy kezelték, hát az valami gyönyörű volt. Mintha valami igen mély, misztikus dolog lenne, pedig aztán, annál távolabb nem is állhatna. Ahh, gyönyörű volt xD Meg nem is értem, hogy gondolta bárki, hogy fél nap alatt talál magának 5 rendes embert egy városon belül és nem katasztrófa lesz a vége. Mármint azta. Egészen elképesztő néha az emberi agy.

Azt már megállapítottuk, hogy nem vagyok oda a 'fogtam egy gazdag férjet, most már meghalhatok' dologért, viszont a könyv más ötleteinek sem nagyon vagyok híve. Én nem tudom, hogy az írónő is így gondolja-e vagy csak Caroline szájába adta a mondatot, de az ötlet, hogy az ember abban bízik, hogy akit szeret, az idővel megváltozik, számomra egészen elképesztő. Én azt hittem (és továbbra is vallom), hogy a szeretet azt jelenti, hogy úgy fogadjuk el a másik személyt, ahogy van. Persze nyilván, ki ne akarná, hogy egy szerette fejlődjön, de nem hiszem, hogy ez ugyanaz, mint azt kívánni, hogy teljesen a személyisége változzon meg. Akkor nem is őt szeretem, hanem egy változatát, amit a fejemben magamnak kreáltam. Á, tudja a fene, de fura volt ezt leírva látni. Mármint, akit szeretek, azt miért akarnám megváltoztatni, nem? Vagy én vagyok hülye?

Meg a másik, ami kicsit összefügg a diplomával, hogy az ember munkája megmutatja a gondolkodásmódját. Őőőőő. Nem???? Nem. Nem mindenkinek van lehetősége álmai munkáját megtalálni. Ismét egy idéznék (kb), ezúttal a Csillagporból: "nem inas vagyok, csak inasként dolgozok". Ennél jobban meg sem tudnám fogalmazni.

A stílustól is kicsit fura volt, valahogy nem illett a műfajhoz, ha ennek van értelme. Mármint, túl részletes leírások túl sok melléknévvel egymás után, amit mondjuk (mondjuk) el tudok fogadni egy történelmiben, mert valahogy oda passzol és tudom, hogy R. Kelényi Angelika történelmi regényeit is sokan szeretik, szóval valamit biztos jól csinál.

Találtam pár hibát is benne, amit egy plusz figyelmes újraolvasással ki lehetett volna küszöbölni, pl Tom szeme egyszer zöld arany meg sárga pöttyökkel (vagy valami hasonló), oldalakkal később meg kékre váltott. Meg az utolsó oldalon augusztus 8., csütörtök van, a szövegben meg már [valamilyen] a hétfő.

És amit a legjobban sajnálok. Abszolút nem éreztem a könyv atmoszféráját. Nem azt mondom, hogy nincs, viszont engem teljesen elkerült. Nulla késztetést érzek olvasás után, hogy meglátogassam Barcelona-t (mármint, nem többet, mint alapból), nem inspirált, hogy utazzak és többet olvashattunk Caroline ruháiról, mint az ételekről, szeretném kiemelni, egy gasztrobloggerről beszélünk. Pedig olyan jó lehetett volna!

A legelső és egyben legszőrszálhasogatóbb bosszúságom pedig, hogy egy nappal a hozzám egyik legközelebb álló ember születésnapja egy nappal Caroline-é előtt van és tök romantikus lett volna, ha június másodikán kezdődik a könyv. Na mindegy.

És most jöjjjenek a pozitívumok!

A Caro becenév tetszik.

Voltak mondatok, amik tetszettek, pl nekem nincs kivel összehangolnom a lépteimet, meg az utolsó mondat is tetszett

Kiderült, hogy még mindig vicces ember vagyok. Szeretem megnevettetni a barátaimat és akitől kölcsönkaptam a könyvet, volt olyan szerencsés és olvashatta a reakcióimat real time. Meg szeretem, ha egy könyvet így tudok olvasni, hogy van mondanivalóm róla (akár pozitív, akár negatív, bár a negatív fényévekkel szórakoztatóbb), és boy oh boy, erről bizony volt.

Én is nagyon sokat nevettem. A kedvencem az volt, amikor Caro majd' belehalt a csókba. Én a nevetésbe haltam bele, szóval szerintem ez egy win-win situation volt.

A borító is nagyon szép!

Összességében az első fele hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint a Falling Inn Love (csak azt a filmet utáltam a végére), utána viszont többször is hangosan elhangzott a szobámban, hogy 'ez hülye', illetve nagy sóhajok, hogy lehozza a vérnyomásom a csillagok közül.

Meglepő módon kíváncsian várom a folytatást. Remélem az is hasonlóan szórakoztató.

dolgok, amiket megbántam az eddigi 20 és fél évemben

1. nem odamenni Ferihez és ezzel nem ajtót nyitni a lehetőségnek, hogy barátok legyünk. Pedig 4 évem lett volna rá. Mondjuk 3-3 és fél. Ez nagyon böki a csőrömet.

2. hagyni elfelejteni a némettudásomat. Most meg úgy érzem, nem vagyok elég okos ahhoz, hogy az agyam még egy nyelvet elbírjon, így is elég nagy a kuszaság benne.

3. senkivel nem tartani a kapcsolatot a városból. Félreértés ne essék, imádom a barátaimat, a világért nem cserélném le őket, de néha jó lenne, ha valaki közelebb is lenne. Mert tudom, milyen jó, amikor két lépésre (hell, egy karnyújtásnyira) van egy (egy, mint határozatlan névelő, nem mint számnév) barátja az embernek és ez (különösen most) nagyon hiányzik.

4. nem leborotválni a fejem karantén elején (nyilván nem a fejem, hanem a hajamat)

5. nem megtanulni főzni korábban. Bár fura ilyen szempontból az egész körülmény, meg anya mindig mondja, hogy ő sem kezdett, míg Eszter meg nem volt, meg hogy dédi is csak akkor tanult meg, amikor már nagyit nevelte, de akkor is. Olyan, mintha le lennék maradva (bár nagyon sok mindennel érzem ezt). Legalább sütni tudok.

6. nem megtanulni zongorázni

7. abbahagyni a sakkot

(bár ez utóbbi kettő számomra érthető módon történt, mert inkább Eszter dolgai voltak, mint az enyémek, és nem is szerettem, de azért kicsit bánom; meg a sakk mondjuk csomó mindent taníthatott volna)

8. másodjára kicsit szorongani Londonban és nem rendesen élvezni és csak beleolvadni. De majd legközelebb.

9. lehetőséget hagyni a lista bővülésére

a legjobb csokitorta, amit bárki valaha evett (mindenkit beleértve)

Az a helyzet, hogy imádok sütni. Bármit és mindent IS. A legegyszerűbb piskótától kezdve a legkomplikátabb tortáig, bármi jöhet. Ma viszont egy igen egyszerű csokitortáról írok, ami megváltoztatta az életem.

Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem Bon Appetit videókat nézni. Claire videóival kezdtem, mert mindenkinek ő a kedvence, aztán szépen sorban rábukkantam a többiekre is, többek között Chris-re és az ő csokitortás videójára. 

Várjunk, elrontottam, ott kezdődik az egész, hogy imádok főzős/sütős videókat nézni, akkor is, ha semmi tervem valójában elkészíteni az adott ételt, és egy ilyen 'hajnalokig videó nézős' eset alkalmával kezdtem nézni a BA videókat.

Vissza a történethez. Szóval Chris, csokitorta. Az a helyzet, hogy ezen a ponton már hónapok óta újra és újra eszembe jutott, hogy csokitortát kéne enni (ami amúgy a kedvencem, anya az első szülinapom óta mindegyikre ilyet süt), de a koleszban nem lehetett, úgyhogy miután megtaláltam a videót (és párszor megnéztem, mert a videó maga is tetszik) fogtam magam és megcsináltam. 

Mielőtt tovább megyünk, fontos tudni, hogy apa nem szereti azokat a sütiket, amihez kakaópor kell. A Sacher torta jöhet (amiben az én receptem szerint olvasztott csoki van), de a kakaópor, az no-go zone.

Szóval fogtam, megsütöttem, és úristen de finom volt! Tényleg, ilyet még sosem ettem! Imádom anyáét is, nyilván, de ez! Nem is értem, hogy sikerült ilyen jól! Ami a legérdekesebb, hogy apa is megette, sőt azt mondta, ízlik neki! (bár ez lehet, hogy csak azért volt, mert a lánya vagyok, de akkor is, én hiszem, hogy tényleg ilyen jól sikerült) Eredetileg van hozzá krém is, de azt nem volt kedvem csinálni, és anélkül is tökéletes volt. Pontosan, amire szükségem volt. Nem tudom a megfelelő szavakat a torta jellemzésére, de olyan volt az állaga, mint a Dörminek. Ahh, rágondolni is öröm.

Aztán nem sokkal utána (nem sok=pár nap) egy barátnőmmel is megcsináltuk és ugyanolyan finom lett! (ami lehet, hogy nem meglepő és nem kéne mást várnom, mert mintha az őrület definíciója az lenne, hogy ugyanazt csinálja az ember és más eredményre számít. vagy mi). Oké, páran (a szüleim) baracklekvárt is raktak rá, de anélkül is tökéletesen finom szerintem.

Az egész 2 nap alatt elfogyott, úgy, hogy 3 felnőtt emberrel számolva. (hoznék róla képet, de sajnos ez egy igen low key blog és nem fényképeztem le, amikor még egyben volt. majd lehet, mikor legközelebb csinálok, okosabb leszek és majd átszerkesztem a posztot)

A recept (ha valaki szeretné megcsinálni, legjobb tudásom szerint lefordítva, de itt az eredeti, illetve a videó):

hozzávalók

3/4 (1,77 dl) bögre növényi olaj

1 és 1/3 (166 g) bögre liszt

1 és 1/4 bögre (250 g) kristálycukor

1 és 3/4 teáskanál (7,45 g) sütőpor

1/4 teáskanál (1 g) szódabikarbóna

1 és 1/4 teáskanál (5,32 g) só

1/2 bögre (75 g) kakaópor

2 tojás

1 bögre (2,5 dl) tej

1 teáskanál (5 ml) vaníliakivonat

elkészítés:

1. a sütőt 165 fokra előmelegítjük, és egy 23 cm-es tortaformát kiolajozunk (vagy meg, bár nem a nyikorgás ellen csináljuk, de mindenki kiválaszthatja a saját igekötőjét) és sütőpapírral kibéleljük (ez a szó sem tűnik helyesnek, de a lényeg, hogy a tortaforma aljában legyen egy köralakú sütőpapír)

2. egy nagy tálban összekeverjük egy habverővel a száraz összetevőket (liszt, cukor, sütőpor, szódabikarbóna, só, nem-feltétlenül-átszitált-de-nem-árt-ha-igen kakaópor)

3. egy másik tálban összekeverjük a nedves (így mondjuk magyarul? legyen non-száraz) összetevőket (olaj, tojás, vanília), majd hozzáadjuk a száraz összetevőkhöz és jól összekeverjük (ezen a ponton furán fog kinézni, de nem kell félni, minden rendben lesz, messze még a vég + ez a rész fakanállal/spatulával könnyebb)

4. felmelegítjük a tejet (NEM felforraljuk!) és ezt is hozzáhabverőzzük az aggasztóan fura állagú mixhez, amitől az előbb nem ijedtünk meg

5. beleöntjük a tortaformába és 40-50 percig sütjük vagy amíg kész nem lesz

6. hagyjuk kihűlni a formában

7. megesszük és elképedünk, hogy lehet valami ilyen finom

Ez persze csak a tészta receptje, de gondolom a krém sem lehet nagyon nehéz. Az összes átváltást próbáltam értelmesre csinálni, de minden csak kb, ha valamit elszúrtam, a menedzsernél lehet reklamálni (én vagyok). Sőt, az is előfordulhat, hogy valamit abszolút elrontottam, viszont így is nagyon finom lett a végeredmény, szóval akkora nagy hibákat nem követhettem el...

Na mindegy, remélem azért valaki megcsinálja, és ha van kedved, megbeszélhetjük, milyen finom! :)

Jó sütögetést! :)

miért olyan fontosak bizonyos mérföldkövek

Üdv újra itt. Hiányoztunk egymásnak, igaz? Igaz. Awesome. Szóval, megint írhatnékom támadt (amit lehet, hogy elősegített, hogy véletlenül molyon a blogbejegyzések fülre tévedt a szemem), úgyhogy most itt tartunk. 

A terv: év végéig 23 bejegyzést írni. Bármiről. Miért pont 23? Mert így szép kerek 100 poszt lesz (ha minden igaz és ismerem a számokat) a blogon és ha addigra is akadozik az egész, nyugodt szívvel adom fel és mondok le (ki azért nem törlöm, talán privát lesz, de jó lesz majd 10-20 év múlva visszaolvasni, milyen cringe voltam). Ha meg bejön, legalább kialakul egy rutin. Ebben a pillanatban (meg még az elkövetekezendő 168-kb24 órában) 26 hét van még hátra az évből, így majdnem tökéletes az időzítés, ha hetente egyet írok, pont meglesz, sőt, még tolódhat is az egész mindenség, kihagyhatok heteket. Pont tökéletes. 

De miért kell, hogy 100 legyen? Miért nem elég 80? Vagy miért kell egyáltalán, hogy kerek szám legyen (nyilván kerek tízes, nyilván nem fél bejegyzés). 

Apával nemrég beszéltünk erről a biciklizés kapcsán. Hogy 60 és 70 km között nincs akkora különbség, de a 100-at elérni megint jó érzés. Meg talán nem is a távolság számít (pl: 100 km vagy mérföld (100 mérföld=~160 km), hanem egyszerűen a szám, az egész csak pszichológiai valami. Mik ezek a fontos mérföldkövek? 5, 10, 25, 50, 100...

Igazi válaszom nincs, nem vagyok valami nagy fogalmazó ember, megmagyarázni is csak hülyeségeket tudok, azt is humorosnak szánom (thx dad), a tanulmányaimban is elég messze állok az emberi viselkedés vizsgálásától (bár érdekesnek érdekes), úgyhogy üdv a konyhában, ahol a legkönnyebb nyelvet tanulni. 

Az egyetlen magyarázatom, hogy ezek kellemes számok. Decimális számrendszert használunk, szóval a 10, 100... érthető. Mivel ilyen a számrendszerünk, felezni, negyedelni is könnyű benne, innen az 5, 25, 50...Valahogy az agynak is jó érzés ezeket a számokat látni (bár imádom az ébresztőmet a leglehetetlenebb időpontokra állítani), meg hát milyen stresszes lenne a 100-at hárommal osztani, nem igaz?

Mekkora szerencse, hogy ezt a számrendszert használjuk! Milyen szomorú lenne, ha kettes lenne, az elején minden második nap mérföldkövet ünnepelne az ember, aztán 1024 után 2048 jönne, hát az milyen nagy különbség már! (jó, igazából matematikailag kevesebb, mint 1000 és 2500 között, de az utóbbi két szám valahogy mégis jobb) Eggyel izgalmasabb még az lenne, ha 16-os számrendszerünk lenne, de ugye akkor meg az lenne a normális... Na mindegy, a lényeg, hogy szerintem a számrendszerünk miatt azok a mérföldköveink, amik, meg azért mert páros számokkal jobb osztani.

Thanks for coming to my ted talk.

Ja, meg még annyi, hogy azért nem ígérek könyvértékeléseket, mert a gimivel befejeztem a műelemzéseket. Nem mondom, hogy soha többet nem fogok értékelni, de biztos, hogy év végéig nem lenne meg a 23 bejegyzés. Szóval, bármi fog jönni. Bármi és minden is.

Elszúrtam

Ó, de még mennyire.

Emlkészik valaki/volt itt bárki, amikor azért ríttam, mert nincs kedvenc könyvem? Ó, micsoda badar dolog volt. 

Ezúton szeretnék hivatalosan is bocsánatot kérni L. I. Lázártól (aka Lázár Ildikó), mert lyukas az agyam, és megfeledkeztem arról, hogy évek óta van kedvenc könyvem, még pedig nem más, mint a Rejtőző kavicsok. Hogy is lehettem olyan botor, hogy megfeledkeztem róla. Buta buta buta dolog volt. (ha valakit érdekel itt elolvashatja az értékelésemet, amit egy millió éve írtam). 

De tényleg, mi a fene. Oké, négy éve olvastam (wáó, váó, wow), de mindig olyan büszke voltam arra, hogy jó a memóriám. Ezek szerint tényleg semmit nem tudok magaról.

Pedig annyira jó az a könyv. Imádom. Lehet, hogy két kedvenc könyvem van. Mert mind a kettő olyan 'otthon' érzést vált ki belőlem (olyat, amit hely sosem volt képes, sosem lehet képes, csak a barátaim társaságában éreztem valaha). Olyan, mint a Radio Silence, de valahogy mégis közelebb van egy fél milliméterrel a Kavics. Nem tudom, hogy azért, mert magyarul van, vagy mert felolvastam a szobatársaimnak és ezt az emléket/érzést kötöm hozzá, de ez nem a szívem csücske, ez a szívem közepe. Mármint ha lenne szívem, ez lenne a közepe.

Annyira szeretem. Bár fake fan vagyok, mert a második részt még nem olvastam. Őszintén szólva, nem is tudom, hogy el fogom-e olvasni, nem azért, mert ne akarnám. De már nem azokkal az emberekkel élek és fura lenne. Persze ki tudja, mit hoz a jövő, lehet, hogy meglátom a könyvesboltban és ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megvegyem.

Amit várok a jövőtől, hogy leveszem a polcról az első részt és újraolvasom (hátha így sikerül kicsit kipótolni a lyukat, amit a barátaim hagytak, mikor elballagtunk a középiskolából és több száz kilométerre költöztünk egymástól, #justlonelythingz). 

Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy a jövőben semmi hasonló ne történhessen.

Mindenkinek szép napot és ne felejtsetek el kavicsokat keresni, plusz ha lehetőségetek van, olvassátok el a könyvet (Rejtőző kavicsok, ha kimaradt volna) és terjesszétek az igét. Köszönöm, mindenki nevében. Pá, Gabi

life has a hopeful undertone

(ps még mindig gondolkodok egy rebranden, de nem tudom, az energiát igényel. meg amúgy is haldoklik az egész dolog, nem mintha másra számítanék. meg amúgy jól megvagyok ezzel, már annyira nem zavar. majd kitalálok valamit.)

Csillagászat helyett

Meg fogom bánni? Enyhén nagy valószínűséggel, de ez van. Most mit lehet tenni? Bezárni a Chrome-ot és elővenni a tételeket? lol. Nem. Nem csinálunk ilyeneket, az a logikus dolog lenne. Pfuj.

Szóval, a vizsgaidőszak éppen megy az agyamra. Elvileg most szerdán letudtam volna mindent, de megijedtem, és az anyagnak a negyedét néztem át felületesen kb, úgyhogy elhalasztottam az egészet egy héttel. Persze ha lett volna egy kis eszem, akkor nem veszek fel két nehéz vizsgát úgy, hogy egy nap van közöttük, de hát, nem voltam ott, mikor osztották. Majd megtanulom elfogadni.

Amúgy boldog új évet minden kedves jelenlévőnek, remélem 2019 jó volt és 2020 még jobb lesz. Ha meg 2019 nem volt jó, akkor is, 2020 legyen jobb. 

Ó, és azt is remélem, hogy mindenki tudja, hogy attól, hogy a húszas évek vannak, még nem kezdődött egy új évtized, mert az 2011-2020 között van. Szóval jövőre kezdődik, alig várom, hogy mindenki rájöjjön év vége felé és shitshow legyen az egész internet. Nem mintha amúgy nem lenne az, de na, mind értjük, mire gondolok.

Ó, hogy könyvek is legyenek, stílusosan A nagy Gatsby az év első olvasmánya nekem, még meg angolul. Wáó. És(sel nem kezdünk mondatot) amin még mindig meglepődök, azok után, hogy tavaly kb a könyvek felét angolul olvastam, értem. Valahogy nem tudom felfogni, hogy beszélek egy másik nyelvet, mármint waaat who gave me permission???? Plusz negyedjére is elkezdtem a Welcome To Night Vale hangoskönyvet és végül az lett az első, amit be is fejeztem idén (még mindig imádom).

Gondolkoztam azon is, hogy youtube-on folytatnám, mert lehet, hogy ott jobban átjönne a stílus meg whatnot, de sajnos nem akarok videót szerkeszteni/vágni, úgyhogy amíg nem találok egy barátot/barátnőt, aki megcsinálja nekem, addig maradnak a kéthavi agymenések blogposzt formájában. Remélem senkinek nem okozok ezzel csalódást. Ha valaki érzi, instán is követhet (@addicted_to_books112), ott tényleg könyvekről van szó és nem látszik ennyire a depresszió (bár mostanában de, upsz)

Más.

2019 egy rohadt jó év volt. Minden hosszabbtávú álmom teljesült, olyan is, ami nem volt olyan hosszú, úgyhogy a vége felé enyhén elveszve éreztem magam, mert hát, mi a francnak folytatni az egész hülye életet, ha nincsenek céljaim, nem igaz? Még most sem sikerült teljesen kilábalni ebből, de egy naaaagyon hosszútávú van, meg kitaláltam a specializációmat, a mesteremet is arra az esetre, ha nem sikerülne kiszabadulni az országból. Meg pár utazási cél/terv is van megvalósítható időn belül.

Az egyetemről egy kicsit.

Tanulás szempontjából imádom. A tanárok, az épület, a felépítés (mármint hogy félévek vannak) számomra tökéletes, főleg ebben az állapotban, amikor jövök le az életről és kell valami, ami eltereli róla a figyelmemet. 

A város. Imádom Pécset. Ez nagyon rosszul hangzik, de imádom, hogy távol vagyok a családomtól, mármint szeretem őket, nagyon nagyon, de itt kicsit önállóbb vagyok. És mindenki azt mondja, hogy ó, majd utálni fogom, mikor magamnak kell a bevásárlást megcsinálni, magamnak főzni, mosni, vasalni, de nem. Én ezt nagyon is élvezem. Imádom, hogy én osztom be magamnak és senki nincs itt, hogy nézze, mikor mit csinálok. Szeretem, hogy nem függök és tőlem sem függenek. Ehhez hozzátartozik, egy kicsit, aminek amúgy lehet semmi keresnivalója az interneten, de fuck it, tök mindegy. Szóval, a nővéremmel mindig közös szobám volt és ezért nyilván mindenből kettő volt - két szekrény, két asztal, stb. És most kikerül az enyém!!! És kicsit rosszul érzem magam miatta, de annyira örülök, hogy eggyel kevesebb dolog köt ahhoz a helyhez. Ami jó kis átvezetés a következő dologhoz (ami után visszakanyarodunk az egyetemhez, ígérem).

Kicsit félek, hogy sosem fogom otthon érezni magam. Néha már vannak pillanatok, amikor elfogadom, de máskor megijeszt. Mert "otthon" (aka a ház, ahol a szüleim laknak) egyáltalán nem érződik annak, gyűlölöm azt a várost. Az egyetlen pozitívum, hogy közel van a Szigetköz, de ennyi. Lepratelep. A koleszokban is jó (mármint a gimisben, meg most az egyetemen is, bár erre még visszatérünk), de az is átmeneti. De nem is az van, hogy úgy megyek oda, hogy oké, akkot itt csak 3-5 évet fogok tölteni, nyárra úgyis haza ("haza") kell menni, akkor ne csináljunk semmit, amitől otthonosabb lehetne. Egész sok mindent tettem azért, hogy jól érezzem magam, úgy gondolom. De mégis. Meg valahogy, bárhova megyek, van egy out of place érzésem a háttérben. Az egész országban, bár Pécsen kicsit jobb a helyzet, mint "otthon". Viszont ha külföldre költözök, ott sem tudom teljesen otthon érezni magam, mert igazából gyakorlatilag egy betolakodó vagyok. Na mindegy, majd kitalálok erre valamit.

Vissza a koleszhoz.

Tök jó. Ezt is imádom (meglepő, huh? lol). Tök jó, gyakorlatilag egy mini albérlet az egész. Ha a mosogépek nem mennének tönkre minden második nap, tökéletes lenne. Viszont amire rájöttem. Rohadtul várom, hogy egyedül éljek. Mármint rendesen egyedül egyedül. Mert oké, a szobatársaim hétvégére sose maradtak itt, most is, a vizsgaidőszakban sincsenek itt, de a másik szobában vannak és rohadt magányos érzés, hogy egy fallal arébb van 1-2 ember és az első 5 napban, mikor viszajöttem szilveszter után, annyi volt a rendes emberi kommunikációm, amit az aldiban folytattam a pénztárossal. Ami persze a saját hibám is, nyilván, de fú. Meg tényleg, úgy szeretném, ha saját dolgaim lennének. Mármint, kezd épülni a konyhai felszereléskészletem (névnapomra nokedliszaggató yaay), de nem az igazi. Meg, őszintén szólva, az életben az egyik legnagyobb célom, hogy a lehető legkevesebb embert zavarjam, különböző okok miatt, amiket nincs időnk kibogozni, de itt ~500-an lakunk, van 5 mosógép, ha valamit elszúrok, valaki tuti mérges lesz, ami thx no. Meg attól is állandóan félek, hogy elindítom a tűzjelzőt.

Meg az egésznek a legnagyobb hátránya, ami amúgy egyrészt a saját hibám, másrészt az élet velejárója, piszkosul magányos vagyok. Bár erről lehet, már írtam, de aki elfelejtette volna vagy valami, helló, még mindig rohadtul egyedül vagyok. Egyrészt (ami az én hibám): félek az emberektől vagyis nem is tudom, szóval nem a tömegtől, hanem úgy általában. Nem tudom, hogy magyarázzam meg úgy, hogy ne akarjon senki dokihoz küldeni (ahova amúgy lehet, hogy el kéne mennem lol, nem mintha vicces lenne), szóval megfigyelek dolgokat/embereket/szituációkat és mire úgy érzem, hogy valami alapfogalmam van a környezetemről, már késő, mert addigra megvolt az első benyomás, ami mi volt? Semmi. Gimiben is, kb 3 hónap kellett ahhoz, hogy közelebb kerüljek a SZOBATÁRSAMhoz. Akivel minden egyes nap együtt voltam (kivéve hétvége). Szóval nem megy nekem ez az ember dolog, bár próbálok rajta javítani, de hát, mind látjuk, mennyire sikeres vagyok benne.

Másrészt (ami az élet velejárója) nyilván nincsenek itt a barátaim. Ahogy nyáron is mindig rossz volt, mert a koleszból voltak leginkább barátaim (vagy a gimihez közeli faluból), az egyetemek között is enyhén szétszóródtunk. Én Pécs (obviously), Pest, Szeged, meg a drágám, akit imádok, de körülmények miatt a Rábaközben van. Lehetne mondani, de Gabi, ezek nincsenek is olyan messze. Valóban nincsenek, de időt is kell találni, és mikor ér rá bme-s vagy joghallgató, biológus, orvos? Megmondom, sose. Nyilván nem rájuk vagyok mérges, megértem, ha tanulni kell és örülök, hogy nekik vannak új barátatik, de attól még rohadtul hiányoznak. 

Szóval ja, lassan jövök le az életről. Vagyis ez kamu, gyorsan jövök le az életről, de próbálok visszamászni, és az a lassú. Mert sajnos egy lépés előre, kettő hátra. Még szerencse, hogy nyílt egy starbucks, mert mind tudjuk, hogy néha az egyetlen megoldás a túlárazott kávé.

Bocs azért, hogy nincs jobban feldarabolva, így jött ki. Meg a nagy negativitás miatt is, az is így jött ki.

Most pedig végre megyek, nem halogatom tovább a tanulást, két és fél nap elég volt. Bár főznöm kéne... Ú, erről jut eszembe, ha valakinek van valami receptje, ami nem nehéz (bár őszintén, az is jöhet, csak ne kelljen bele sok hülye hozzávaló, amit ehhez az egy kajához lehet használni), azt szívesen fogadom, mert kezdem unni a tésztát. Előre is köszi! <3 Pá, Gabi

Az élet mély víz, de te evezel